Mélyen ülő probléma, avagy rendszerhiba a magyar kézilabdázásban

Szerző: | febr 6, 2022 | politika, sport | 4 hozzászólás

Az előző részt nehezebb volt megírni, hiszen ott kihagyhatatlan volt a politika. Ez a cikksorozat második részénél nem lesz domináns, és ez így helyes. Elavult rendszer, régimódi képzés, elrohanó kézilabdás világ. Ezek lennének a következő sorok kulcsszavai.

Magasság vs dinamika

Mind a képzésben, mind az oktatás részében részt vettem Magyarországon, így van némi rálátásom a magyar módszertanokba. 

Két olyan “anekdotával” kezdeném, amely sajnos tökéletesen leírja a magyar edzői kar hozzáállását a kézilabdás képzésben. Természetesen minden esetben hozzá kell tenni, akinek nem inge, ne vegye magára. 

A Testnevelési Egyetemen szereztem két diplomát. Az egyik természetesen a kézilabda szakedzői volt. Akkoriban a TF csapatának az edzője voltam, és mellette az ifit is én vittem. Volt egy játékos, aki korából adódóan még ifit játszhatott, pedig már TF-es volt. A lány magas volt, nagyon magas, de nem hogy a felnőtt csapatba nem fért be, az utánpótláscsapatból is lefelé lógott ki. 

Egyik edzés után véletlenül összefutottam az egyik TF-es kézilabda tanárral, aki megkérdezte, hogy hogy muzsikál a lány. Mondtam neki, hogy rendesen edz, de sajnos még az ifibe sem nagyon fér be. 

Kikerekedett a szeme, és látszott, hogy nem érti az egészet. 

– De hát “nagy”!

– Igen, de nem tud kézilabdázni. 

– Az mindegy. A nagyot meg tudod tanítani kézilabdázni, de a kicsiket nem tudod megnöveszteni. 

 

Nem tudtam megtanítani…  Aki volt már edző, vagy van bármily nemű fogalma a sportról, tudja, hogy vannak olyan játékosok, akik edzhetnek bármennyit, lehet velük foglalkozni bármennyi órát, tehetség hiányában nem lesz sok eredménye. 

Egy másik TF-es tanárral együtt dolgoztam egy NBI/B-s csapatnál.  Ő volt a felnőtt edző, és az utánpótlás edző. Amikor kevesen voltak, mindig megkért, hogy küldjek játékosokat felnőttbe (ami egyébként teljesen természetes)

Mondtam két nevet, a két legjobb játékos nevét. 

– Nekem nagy játékos kell! 

– Nem jó? 

– Nem. Nagy. 

Magyar Testnevelési Egyetemen hangzottak el a fenti mondatok, a magyar sport fellegvárában, ahol az edzőket képzik…

A svéd válogatottal sikert sikerre halmozó Ljubomir Vranjest vagy a most PSG-t erősítő holland válogatott Steinst Magyarországon lehet, hogy a magasságuk miatt “eltanácsolták” volna a sportágtól. Két olyan kézilabda tanárról volt szó (tudományos fokozatokkal), akik fontos részt vállaltak a magyar edzőképzésben. Akkor már Mocsai Lajos nem volt a TF-en aktív tanár, néhány vendégelőadása volt csak. 

De volt olyan kollégám a sportgimnáziumban, ahol tanítottam, aki a tanári állás mellett utánpótlás-válogatottaknál volt edző. Sosem felejtem el, mennyire örültem, hogy ebbe az iskolába kerültem, mert úgy gondoltam, mint fiatal edző rengeteget tudok tőle majd tanulni. Nem így lett, sőt szomorúan tapasztaltam, hogy már az ő edzésmódszerei is elavultak voltak akkoriban. Súlyzóval, nehéz tárcsával ugrándozás, a gerincoszlop túlterhelése, 50 perces bemelegítés, valamint a “nyújtás” teljes elmaradása volt jellemző, így a kezdeti lelkesedésem alábbhagyott. “Érdekes” módon a férfi utánpótlás eredmények sem jöttek. Az előző részben leírtam, hogy nem szabad az utánpótlás sikereket túlreagálni, mert azok az eredmények nem garanciák a sikerre, de ha az utánpótlás világversenyeken teljesen a végén kullogunk, akkor az sötét jövőt vizionálhat a felnőtt korosztályban. 

Mit rontunk el? 

Igazából a legegyszerűbb válasz, hogy mindent, de ez azért természetesen nem igaz. Kocsis Máté, az MKSZ elnöke elmondta, hogy hát ők bizony mindent megtettek, mert adott az infrastruktúra, a pénz, a tao, minden rendelkezésre áll. Az eredmények mégsem jönnek, illetve sajnos csak fiatalabb korosztályokban vagyunk kiemelkecdőek, amelyet rajtunk kívül senki sem vesz annyira komolyan. 

A kiégés problematikája 

Én azt vallom, hogy a magyar kézilabda-rendszer előkészíti ezt sajnos. Természetesen nem azt mondom, hogy nem kell edzeni, de abban egészen biztos vagyok, hogy Magyarország a csúcson van a fiatal korban abszolvált edzések számában. A fiatal sportolókat túlterhelik, nagyon kevés szabadidejük van, és teljesen normális az elvárás, hogy a sporton kívül kb életük se legyen. 

Aztán eljön az az időpont, hogy sokan azt mondják: nekem ez sok, nekem ebből elég, vagy csak egyszerűen nem lehet őket mivel motiválni. Nem az edzések száma a meghatározó meggyőződésem szerint, hanem a minőségük. Anno, a skandináv országokból érkező hírekre, miszerint “csak” napi egy edzés van, megrökönyödéssel reagáltunk, de meg kell nézni, milyen mentalitással, a sportág iránti szeretettel veti bele magát a meccsbe az északi játékosok zöme. Mosolyogva, mégis a maximumot kiadva magából.  NEM mondom, hogy minden magyar vagy északi játékosra rá lehet húzni ezt a sztereotípiát, de nekem úgy tűnik, hogy úgy általában zongorázni lehet a különbséget. A legjobb példa Háfra Noémi és Henny Reistad életpályája. Nem kipécézve a Győr átlövőjét, félreértés ne essék, de ő a “tökéletes” példája, hogy valószínűleg valamit elrontunk a képzésben. Talán kevesebbet kellene edzeni, főleg fiatalabb korban, és lehetőséget adni a sportolóknak, hogy éljenek kicsit, hogy több szabadidejük legyen. Kezdő edző koromban NBII-ben is négy edzést tartottam, és utólag, tapasztaltabban azt mondom, ez teljesen felesleges. Németországban utánpótlás-szinten a két heti edzés a normális. Nyilvánvalóan a Bundesligában ez másképp van, és a színvonallal az edzésszám is növekszik, de az alapok elsajáttítatásához nem biztos, hogy el kell venni a gyerekektől a szabadidőt. Szerintem.

A Maslow-féle hierarchia piramis

Nem mennék bele nagyon tudományosan ebbe a részbe – képzettségemet nézve, nem is tudnék -, de ha a magyar játékosok képzését és motivációit vizsgáljuk, akkor a Maslow-piramis szerintem megkerülhetetlen téma. Ez a motivációkutatás egyik alaptétele – azt vizsgálja, milyen késztetésből fakadó erők állnak a viselkedés hátterében, vagyis egészen egyszerűen: mi motiválja az embereket, esetünkben kézilabda-játékosokat?

A népszerű motivációs modell Abraham Maslow pszichológus nevéhez fűződik, aki 1943-ban “A Theory of Human Motivation” cikkében foglalta össze nézeteit. Maslow szerint szükségleteink kielégítése motiválja a cselekedeteinket, szükségleteink pedig kategorizálhatóak. Maslow eredeti elmélete szerint a szükségletek egy hierarchiát képeznek. Ezt piramis formájában szokták szemléltetni, pedig egyébként ő maga sosem használta ezt a formátumot.

 

 

Ahhoz, hogy a szükségletek felsőbb szintjeire jussunk, először ki kell elégíteni az alsóbb szinteket. Maslow később javított a művén, eredetileg öt szintet különböztetett meg, majd ezt korrigálta, és ma már hét szintről beszélünk. A Maslow szükséglethierarchia egy egyszerűsítő modell, ami segíthet megérteni önmagunk és mások motivációit. Természetesen nem lehet mindenkire automatikusa “ráhúzni”.

A piramisban található szükségleteket két nagy csoportba lehet rendezni. Az első csoport a  hiányszükségletek, melyeket az alapvető emberi szükséglet hiánya motiválja. Ezen felül vannak a növekedési szükségletek, melyek az egyén fejlődés iránti vágyából fakadnak.

Az alapszinten vannak tehát a legalapvetőbb szükségletek, ezek kielégítése nélkül az emberi test nem tudna rendesen működni. Minden más másodlagos, amíg ezeket valaki nem tudja kielégíteni. 

Ahogy sorra megyünk a motivációs szinteken, látszik, hogy az önmegvalósítás jelenti a piramis csúcsát. Ez a legmagasabb szintű szükséglet, és az elmélet szerint csak azokban az emberekben alakul ki, akik minden korábbi szükségletüket kielégítik. Az önmegvalósítás a bennünk rejlő legmagasabb potenciál elérését jelenti, a lehetőségek maximális kihasználását – tehát valami magunknál sokkal nagyobbat alkotni, a szenvedélyünknek élni. Ez mindenkinél más: valaki meg szeretné mászni a Himaláját, valaki cápákkal szeretne úszkálni, míg valaki világbajnokságot akar nyerni a kedvenc sportágában. Ezek a célok teljesen testre szabottak, a lényeg, hogy egy régen megálmodott vágyat akarunk általa megvalósítani. Mindenki érzi ezt, de csak nagyon kevesen tudnak valóban eljutni idáig.

A pszichológiával foglalkozó szakembereket már nagyon régóta foglalkoztatja a kérdés, hogy mi az oka annak, hogy egyes emberek eljutnak a Maslow-piramis csúcsára, míg más emberek az alapvető fiziológiai szükségleteik kielégítésével is bőven megelégednek. A modell egy kritikája, hogy a piramist nehéz eltérő kultúrájú társadalmakban alkalmazni, de szerintem pont ebben rejlik a mi szempontunkból a lényege. Egy skandináv országban teljesen máshogy nézhet ki ez a hierarchia-piramis, vagy a szintekhez való viszonyulás, mint nálunk. A miértre a országok közti egzisztenciális különbség lehet a válasz szerintem. Míg egy dán, norvég játékosnak teljesen természetes a piramis bizonyos szintjeinek a megléte, addig egy magyar, román, szlovák, Balkánról származó sportolónak ez nem adatik meg minden esetben. Itt elsősorban a már mindenki által emlegetett pénzügyi lehetőségekre gondolok elsősorban. A magyar játékosoknak sok esetben a végső cél, vagyis a piramis legfelsőbb foka az anyagi biztonság, a pénz lehet, míg a skandináv sportolóknál ez eleve adott, bármihez is kezdjenek magukkal az életben. Erről persze nem az adott ország sportolója tehet, csupán azt próbálom sugallni, hogy ez is lehet egy olyan faktor, amelyről sokan nem is tudnak, pedig fontos Lehet persze, hogy tévesen következtetetek, de úgy gondolom, a társadalmi lehetőségekből adódó különbségek, vagyis az alapvető motivációs bázisokban rejlő részletekre is vissza lehet vezetni a kudarcok okait (még ha nem is egy az egyben persze)

Érdekességként megjegyezném, hogy én magam foglalkoztam motivációs kutatásokkal (Sellei Zoltán László (2005): Élvonalbeli kézilabda-játékosok motivációs vizsgálata (XXVII. Országos Tudományos Diákköri Konferencia), és a vizsgálataimban egyértelműen kijött, hogy nem a pénz a legfőbb mozgatórugó a kézilabdázók esetében. Fontos megjegyezni azonban, hogy az egy 2005-ös kutatás volt, vagyis még a tao előtti időkből származik. Érdemes lenne megvizsgálni 2022-ben is. (ha az előadáshoz készített anyagot megtalálom, szívesen megosztom)

A kis pszichológiai kitérő után jöjjön a következő téma, amellyel szintén vad vizekre evezhetünk. 

 

Mocsai Lajos és a NEKA

Furcsa ezt kimondani, de a Mocsai Lajos és a NEKA-val kapcsolatos kritikák megfogalmazásában Kocsis Mátéval teljesen egyetértek. Az MKSZ elnöke is keményen nekiment az intézménynek, megemlítve, hogy a kritikákat a NEKA eleve személyes sértésnek veszi. Sok mindenben nem értek egyet a politikussal, de abban igen, hogy a milliárdokból felállított NEKA akár eredményt is felmutathatott volna a megalapítása óta. Félreértés ne essék: Mocsai Lajos a legeredményesebb magyar edzők egyike, eredményeit szakemberként senki sem firtatja. 

A NEKA-val kapcsolatban az egyik legfontosabb kérdés, hogy egészen biztos, hogy az intézmény vezetésére Mocsai Lajos fia a legalkalmasabb? Úgy értem, Mocsai Tamás mely jelöltek elől nyerte el az ügyvezetői posztot, és ki szavazott rá? Volt-e ilyen, vagy csak a szokásos mutyi volt ismét, mint amikor Orbán Viktor törvényt módosított, hogy Mocsai Lajos rektor lehessen…? Sosem felejtem el a pillanatot az olimpiai döntőben. Sok góllal vezettünk a dánok ellen. Ekkor Mocsai Lajos Orbán felé fordult, és mutatta, hogy megvan. Nem volt meg… Adott pénz, paripa, fegyver, világszinten elképesztő mennyiségű állami pénz, még sincs kézzel fogható eredmény. Mi ez, ha nem rossz vezetés? Lehet, hogy az alma messze esett attól a bizonyos fától…?

Bemásolom Vass Gábor gondolatait a témában; nála jobban senki sem írta le jobban a magyar valóságot: 

“Svájcban a jóval kevesebb pénz az akadálya a sportág robbanásszerű fejlődésének?

Sokan alábecsülik a svájci kézilabdát. Jelenleg a német Bundesligában öt svájci válogatott játszik, jövőre ez a szám nyolc lesz. Hány magyar játszik a Bundesligában? Egy. Közben pedig klubszinten az összes klub – kivéve a Schaffhausent – üzleti alapon működik. Magyarországon mennyi? Egy sem. De mondok erre egy példát. Magyarországon a Nemzeti Kézilabda Akadémia Sportcsarnoka (NEKA) 2013 óta működik évi 2,5 milliárd forintból. Van női és férfi szakág, szóval osszuk ketté, és mondjuk azt, hogy akkor a férfiak 1,25 milliárdból gazdálkodhatnak. Ez hozzávetőleg 3,5 millió svájci franknak felel meg. Voltam a Schaffhausen szakmai igazgatója is, az ottani akadémia évi 500 ezer frankból működik. Ha a következő szezon Bundesliga-játékosait nézzük, akkor a jelenlegi svájci válogatottból hárman erről az akadémiáról kerültek ki. A NEKA-ból a válogatott közelében sincs senki. Pedig hétszeres az éves költségvetési különbség.”

Hétszeres, emberek!

Zárójelben jegyzem meg, ezen a beszélgetésen Kocsis szájából a következő mondat hangzott el:

“Erre meg Gulyás István azt mondja, hogy az időkérés az ellenfél számára is időkérés, tehát nem tudjuk, hogy ki jár jobban egy időkérésnél egy kritikus pillanatban. Ahogy mi összeraktuk volna egy időkérésnél a támadásunkat, úgy ők össze rakták volna a védekezésüket.” LOL

 

A tao

A sokat emlegetett, amelynek esetében mindig lehet közhelyet puffogtatni. Magyar játékosok vs külföldiek, elkényelmesedett játékosok vs külföldre menetel, túlfizetett sportolók. Amikor kijöttem Németországba edzősködni, hetente írtak rám játékosok, hogy tudok-e valamit intézni nekik. B-válogatott játékos is volt köztük, sőt BL-győztes is. Jó pár éve senki sem ír. Miért is írna, amikor NBI/B-ben annyit lehet keresni, mint Németországban “civil” állással? Ehhez edzeni kell meg papírozni, és kész. Pár éve a szakosztályvezetőm megkért, hogy hozzak egy magas, balkezes férfi lövőt. Mondtam neki, hogy esélytelen, mert aki balkezes, magas és lövő, és meg tudja fogni a labdát, az 2-300 euro környékén keres csak kézilabdázásból…

A taóval kapcsolatos részt igazából már helyettem sokkal szebben megfogalmazta Vass Gábor a 24.hu-nak adott interjújában. 

“De mi van a mi meghatározó embereinkkel?

Nagyon egyszerű a képlet. Amíg Magyarországon a nagy klubok leigazolnak egy tehetséges magyar játékost, de csak a lelátót koptatja, addig a vele egy korosztályú francia, norvég, dán elmegy kis-közepes klubokba, azért kapja a fizetését, hogy minden nap megdögöljön a pályán.Nekem nem azzal van a bajom, hogy sajnálom tőlük a pénzt, hanem hogy ezért még a teljesítmény sincs megkövetelve.

A légiósaink tudják, ha nincs teljesítmény, kirúgják őket. Magyarországon miért nincs ilyen? Mert a kluboknak nem kell a szponzorok felé elszámolniuk. Egy Kielnél a teljes költségvetés 40 százaléka jegybevétel, 60 százaléka szponzori pénz – az állami támogatás nulla. És ezzel az utolsó fillérig el kell számolni. Ha olyan játékost igazolnak, aki csak kétszer játszik jól, ötször közepesen, a többin gyengén, akkor megkérdezik a szponzorok, miért ilyen kézisre költik a pénzüket. Itthon ilyen nincs.

Itt hozzátenném a személyes tapasztalatomat. Németországban nincs olyan közvetítés, amely esetében ne hangozna el, ha magyar csapat játszik német ellen, hogy: Tessék azt elképzelni, hogy Magyarországon az állam támogatja a profi sportot. És az emberek hüledeznek, és elképzelhetetlennek tartják ezt főleg annak függvényében hogy azzal nagyjából tisztában van mindenki, hogy egyébként hazánkban nincs kolbászból a kerítés, sőt… Az emberek egy nagy része szegénységben él, miközben milliárdokat pumpál az állam egy sportba –  kvázi eredménytelenül. 1000 miliárd körül mozog ez az összeg 2011 óta…

Vass Gábor

De most vissza az interjúhoz: 

“Más nemzetek sportvezetői hogyan látják, ami Magyarországon zajlik? Csodálják? Irigylik? Szörnyülködnek?

Folyamatosan azt kérik, magyarázzam el, ez hogy lehetséges. Nem értik. Egy olyan országban, ahol a GDP termelői ereje semmi a német, francia vagy svájci gazdasághoz képest, ott hogy kaphat egy csapat sok milliót az államtól évente? Amikor a Flensburgnak a 2014-es BL-győzelemkor 7,6 millió euró, a Montpellier-nek 2018-ban 8,2 millió euró volt az összköltségvetése. A Veszprém ott van a legnagyobb költségvetésű csapatok között sok éve, és még egy BL-t sem nyertek, aminek nincs semmi következménye. Az, hogy kirúgják az edzőt? Erre mondom azt, hogy ennyi hülye edző nincs a bolygón.

Ez a játékosok szintjén is megmutatkozik?

Érdemes megnézni, hogy hol tart egy Sagosen és egy vele azonos korú magyar játékos. Volt magyar, aki nyolcezer eurós szerződést kötött akkor (és alig játszott), amikor Sagosen 3500 euróért az Aalborghoz írt alá, és minden meccsen megdöglött a pályán. Aztán 21 évesen Párizsba szerződött, ma 35 ezer, jövőre Kolstadban 37,5 ezer eurót keres. Mellesleg BL-győztes és igazi kézilabdázó lett belőle. Otthon nem a szakma, hanem a politika érvényesül. (Erről Vranjes is beszélt egy podcastban, hogy a politika túlságosan beleszól a sportágba, a szerk.) De ha nincs szakmai vezetés, akkor egy elnök hogyan kontrollálja a szakmai igazgatót és az edzőt, hogy jól csinálja, amit csinál? Egy ilyen elnök honnan tudja ellenőrizni, hogy a sportigazgató azért igazol-e játékost, mert korábban a pártfogoltja volt, és ezzel ő is pénzt keres, vagy mert a csapatnak szüksége van rá. Sehogy. Amíg ez így működik, nem lesz eredmény. Ezt tudomásul kell venni. A magyar játékosok karrierépítését a magyar menedzserek rontják el. Érdekes, hogy Sagosen ügynöke felfogta, védencének nem fiatalon, hanem 23–35 éves kora között kell jól keresnie. Először legyen belőle kézilabdázó. Itthon a játékosok pályafutása nem arról szól, hogy sikeresek legyenek, hanem pénzt keressenek.Hogy így gondolkodnak, arról a rendszer tehet, az kurvította el őket.

Sander Sagosen beim Wurf. Készítő: Sascha Klahn Forrás: Sascha Klahn
Szerzői jog: Sascha Klahn/saschaklahn.com

 

A szurkolók egy része a különböző fórumokon a vezetést ostorozza, mondván, hihetetlen, hogy ennyi pénzből sem sikerült jó csapatot összerakni. Novemberi adat szerint, amióta 2011-ben bevezette a kormány a tao-programot, a sportszövetségek és sportegyesületek 923 milliárd forintot kaptak, ebből 213 milliárdot a kézilabda. A tao-rendszer ötlete nagyon jó lett volna. De sajnos nem arra lettek a pénzek elköltve, amire kellett volna. Az a baj, hogy ilyen mélységében kevesen látják a dolgokat. Az emberekkel sok mindent el lehet hitetni, és attól hasra esünk, hogy építettünk egy csarnokot 100 milliárdért. Tíz hasonló létesítménnyel is ez lenne a helyzet, ettől a játékosok versenyeztetése nem változik meg. A pénz fontos. De mert van, és mert semmi más nem számít, nem lesz eredmény. Az Eb jó példa erre. Amikor például Christian Berge irányításával összeáll a Kolstad, majd nézzük meg, hogy a pénz és a tudás mit eredményez.

Lehet ezen a rendszeren változtatni egyáltalán?

Nagyon nehéz. Ha kihúzzák a pénzcsapot, az összes légiós elmegy. Akik eddig a semmiért kaptak nagy fizetést, azoknak hogy mondod el akkor, hogy jóval kevesebbért meg kell dögleniük a pályán? Sehogy. Lennének elképzeléseim, és megfelelő emberekkel rendet lehetne rakni. De csak óriási konfliktusok árán, és ez bizonyos érdekköröknek nem biztos, hogy jó lenne. Azt mondom, egye fene, legyen ennyi pénz a sportágban továbbra is, de akkor legyen hozzá megfelelő követelményrendszer is. De nincsen.

Ha semmi sem változik, akkor mi várható a következő tíz évben?

Amíg tart az állami pénzherdálás, addig semmi. Majd jöhet a B csoportos világbajnokság. És akkor jönnek vissza azok a balekok, akik a sport iránti tiszteletből csinálják az egészet…

2019-ben! volt már egy interjú, ahol Vass Gábor a fertőzött magyar közegről beszélt hosszan, mégsem történt az év világon semmi.

Honosítás és kérdések

A képzés egyik legnagyobb kritikája szerintem a honosítások minősége. Természetesen hangsúlyozva, hogy ez nem a játékosok ellen van. Nincs egyikkel sem semmi bajom. Régen Radulovics, Perez Carlos vagy Ivo Diaz jelentette a honosítást, vagyis világklasszisokkal sikerült megerősíteni a magyar válogatottat. Most Topic, Rodgríguez vagy Sunajko jelenti a honosítást, vagyis középszer, legalábbis válogatott szinten mindenképp. Az meg abszolút elszomorító, hogy mi olyan posztra honosítunk, mint a szélsőké, ahol más csapatok ontják magukból a tehetségeket, legyen az Ausztria, Dánia vagy igazából bármely ország a világon. 

Hogy maradhatunk így le a világtól? – tehetjük fel jogosan a kérdést, és igazából csak még több kérdés merül fel bennünk. Ha vannak tehetségeink, miért “kajlódnak” el felnőtt korukban? Kell-e tao?  Kellenek-e eredményorientált utánpótlásversenyek? Nem kellene átgondolni esetleg a versenykiírást, és olyan szabályrendszert alkotni, ahol az edzők rákényszerülnek a modern kézilabdázásra? Szükség van-e egyáltalán a NEKA-ra? Miért hagyjuk, hogy a politika a legmélyebben beleszívódjon ebbe a gyönyörű sportágba?Miért nincs igazi következménye szinte semminek?

Remélem, hamarosan választ kapunk a kérdésekre, mert ez így szerintem egyszerűen nem mehet tovább…

A harmadik rész a sajtóval, médiával és egyéb apróságokkal fog foglalkozni.

 

A cikk írója diplomás kézilabda edző, író, a Handballexpert oldal alapítója és főszerkesztője

Felhasznált irodalom: 

https://norberthires.com/maslow-piramis/

https://pappgab.com/maslow-piramis-szukseglethierarchia/

https://brandbook.hu/2020/06/maslow-piramis

https://24.hu/sport/2022/01/20/ferfi-kezilabda-eb-elemzes-vass-gabor-interju/?fbclid=IwAR2JVYHGFlstJ4NvIOPZPmS5MLcP-jkDL76-Mfzugj4Pwu0sja_g5h5QvmA

About Sellei Zoltán

4 hozzászólás

  1. Én úgy gondolom a vélemény megfontolandó. Éppúgy Vass Gábor véleménye is. A probléma mm ég ennél is sokkal bonyolultabb. Én bízom abban, hogy mind a női, mind a férfi szakágban felmérik a hibákat. Én lassan ötven éve vagyok szurkolóként kapcsolatban a kézilabdával. A változás annyi, hogy klubcsapataink miatt örömet kapunk. A magyar kiezilabda az elmúlt negyven évben nem jutott előrébb. Azt nem lehet elvitatni, hogy a kormány és az mksz elnöke mindent megtett a kezilabdért. Azon is el kellene gondolkodni, hogy az MKSZ elnöksége miért jár szolgálati mercedes-szel. Miért kapnak milliós térítést? Amikor a felnőtt csapatok az elvárások alatt teljesítenek. Én azt hiszem akkor lesz előrelépés, ha az eredmény és a teljesítmény alapján jár a díjazás. A vezetők pedig a célok teljesiteseig csak költségtérítéshez jutnának. A mercik pedig csak a legfelsőbb vezetokig jutnának el. Mi

    Válasz
  2. Én csak négy problémát látok. A fontossági sorrendet nem tudom megitélni. 1. Trennborgot, Breistolt meg még sok magas játékost a mai napig zavar a labda,még mindig esetlenek,mégis nehéz ellenük játszani. De a világ legjobb kézisei Reistad kivételével nem magasak. A magyar nem magas nép, hozzá kell igazitani a stilust. 2. Pénz. Olyan ez most mint a balatoni szezon. Rövid idö alatt kell sokat keresni, mert nincs jövö. Ugyanis a napi két edzés mellett nem lehet tanulni, örömködni, csak kiégni. 3. Tul sok pénz van, számonkérés, felelösségvállalás nincs. 4. A sok pénz miatt itthon maradnak a játékosok, holott világszinvonalu játékosunk nem lesz, ha nem ismernek meg más kulturát, nyelvet, hogyan kell egy idegen országban élni és gondolkodni.

    Válasz
  3. Nagyon jó az irás.Végh Antal már leirta aki jól él belőle annak nem érdeke hogy változtasson a dolgok menetén.Kiegészités képpen csak annyit hogy a többi sportágban is ezt lehet látni hogy az utánpotlás szinten kimagasló eredményeink vannak,de késöbb már nem,persze kivételek mindig vannak.Annyit még a Háfra témához,hogy a magam részéről nagyon bizom benne,hogy Györben az északiak és a franciák mellett és Ambros segitségével kibontakozik és meg tudja mutatni hogy nem véletlenül tartják nagy tehetségnek.

    Válasz
  4. Bizonyos nézetek, mint a magas játékos keresése, legmélyebben gyökerező, mindent átható kulturális kérdés. Ebből kifolyólag, az egyik legnehezebben változtatható, hosszú évek kérdése akkor is, ha nyíltan felvállalt, képzésekkel, technikákkal támogatott is. Egy tollvonással nem fog megváltozni. A motivációt pedig leírtad, hogy a piramis csúcsa a lehetőségek maximális kihasználását jelenti. Ma, itthon ez a minőség adja a legfelsőbb fokot. Ne ugrálj, ne szólj, jól meg leszel fizetve. Itt azért még lehetne árnyalni. Az biztos, hogy ezen változtatni nem kis munka lesz, ami nem kis pénzek átcsoportosítását igényli.

    Válasz

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.