Curriculum vitae helyett rövid bemutatkozás

12527753_1086983891367868_2087921521_nSellei Zoltán László néven láttam meg a napvilágot, 1981. október 16-án, de úgy gondolom, hogy az efféle információk nem annyira fontosak. Az talán annál inkább, hogy Budapesten születtem, de Gyöngyösön éltem életem első 18 évét.

Mint minden rendes gyerek, általános iskolába jártam, de ez az időszak annyira jelentéktelen, hogy csak annyit érdemes megemlíteni, hogy mivel édesapám is kézilabdázott, ezért én is sportolni kezdtem. A kézilabdázás mellett futsaloztam, és néha röplabdáztam. Sajnos egyiket sem űztem olyan szinten, mint amilyen szinten szerettem volna, de imádtam csinálni.

Az általános iskola után nem volt kérdéses, hogy milyen irányba megyek tovább. Na, ez még nem a sport volt. Keresztapukám volt az egyik példaképem. Bankban dolgozott, mindig öltöny, nyakkendő, aktatáska, és úgy gondoltam, hogy „na, ez tetszik nekem”. Akkoriban gondolom olyasmi sztereotípia is előttem volt, hogy ha valaki bankban dolgozik, akkor tuti sokat keres. Na, meg öltöny? Mennyire menő már!

Gyöngyösön egyetlen közgazdasági középiskola volt, így oda jelentkeztem, majd nyertem felvételt. Ez volt talán életem első nagyobb sikere. Kezdetekben 30 lány osztálytársunk volt, mi, fiúk nyolcan harcoltunk ellenük. Számottevő változás itt sem jelentkezett az életemben.

Az iskolát viszonylag jó tanulmányi eredménnyel végeztem el, az érettségim is jól sikerült, így nagy elánnal vetettem bele a felvételire való felkészülésbe. Igen, ekkor még egy komolyabb érettségi vizsga után felvételi várt a továbbtanulni vágyó fiatalokra, így ezt természetesen én sem úszhattam meg.

820648_523530004334639_1263597398_oIdőközben – négy évbe telt – rájöttem, hogy a közgazdasági szakirány nem is annyira az én világom, hiszen egyrészt nem jeleskedtem matekból (és kiderült, az is kéne hozzá), másrészt nem is érdekelt. Ekkor már rájöttem, hogy nem leszek élsportoló, de úgy gondoltam, hogy attól, hogy nem lesz profi karrierem játékosként, még edzőként megpróbálhatom. Így a Testnevelési Egyetemre esett a választásom, ahova elsőre felvettek.

A TF-et, illetve a testnevelő tanárokat sokan lenézik a tanártársadalomban, vagy egy szimpla tanáriban, pedig higgyétek el, szerintem ennél nehezebb egyetem nincs. Persze, elméleti szempontból vannak olyan helyek, ahol iksz-szer többet kell tanulni egy vizsgaidőszak során, de az elméleti és gyakorlati tudás együttes „használata” egy-egy vizsgán igencsak nehéz tud lenni. Nem elég, hogy anatómiából, biokémiából, élettanból, edzéselméletből, pedagógiából, és még sorolhatnám, mennyi mindenből megszorongatnak téged egy vizsga alkalmából, ott vannak még a gyakorlati vizsgák. Hiába voltam én labdajátékokból viszonylag ügyes, az egyetem négy éve alatt ez az összes gyakorlati sporttudás kb. 20%-a. Ott volt többek között a mindig nehéz torna, úszás, atlétika vagy küzdősport. Ezekből nem csak elméleti, hanem úgynevezett „bemutatás” is volt. 200 méter vegyes úszás, gyűrűn komplex gyakorlatsor elvégzése, vagy pl. a birkózás alaptechnikájának bemutatása rengeteg beleölt energiát és időt igényel, ha az ember épp nem úszó, tornász vagy birkózó.

Az itt eltöltött idő felejthetetlen emlékekkel gyarapította a szívemet; ez alatt két diplomát szereztem, és tudományos konferenciákon is előadtam. Az itt megszerzett helyezéseimre legalább annyira büszke vagyok, mint a megjelent regényeimre.Persze akkoriban még szó sem volt arról, hogy írok majd. A TF után azonnal tanárként helyezkedhettem el, egy olyan helyen, amely minden testnevelő tanár álma: egy sportgimnáziumban. Az egyetlen, amit írtam, azok a beszámolók, főleg filmes blogbejegyzések, valamint a csapataimnak írott elemzések voltak. Mert hogy utolsó évesként adódott egy lehetőség, hogy edzősködhetek, és mivel amúgy is ezért mentem a TF-re, természetesen igent mondtam.

A legutolsó bajnokságban szereplő csapatot kaptam, nem erős utánpótlással. Az ezt követő három évben háromszor jutottunk fel, és e közben az a megtiszteltetés ért, hogy Fekete Béla tanár úr regnálása után – Isten nyugosztalja – a TFSE női csapatát edzhettem. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 23 évesen egy ilyen feladatra nem álltam készen; ezt a felnőtt csapattal „elért” eredmények is hűen tükrözik. Az utánpótláscsapattal viszont jól muzsikáltunk, nem múlt el év érem nélkül, és ennek is köszönhetően következett a nagy kaland. Először másodosztályban lehettem edző az Újbudánál, majd ezután egy „magyaros” történet után 27 évesen NBI-es felnőtt edző vált belőlem. A körülmények tragikomikus összejátszása is kellett ehhez, de az ott eltöltött időre is nagyon büszke vagyok.

A női vonal után rövid ideig fiúkat edzettem a Tromos/Pler utánpótlás csapatainál, eközben hat év után nem tanárkodtam tovább, és ekkor jött egy nagy esély. Megkérdezték, hogy érdekelne-e egy edzői lehetőség Németországban. Azonnal igent mondtam, és azóta itt élek, immáron nyolc éve. Azóta sem bántam meg a döntésem, bajnokságot nyertem, voltam az osztrák első osztályban, és most még mindig edzősködöm, 17 esztendeje.

Mivel ez egy írói oldal, ezért gondolom, többen arra kíváncsiak, hogy TF-es diplomával hogyan is lettem végül író. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy szerintem még nagyon messze vagyok attól, hogy írónak nevezzenek. Egyrészt sosem tanultam, másrészt elgondolkodtató, hogy Marquez, Dosztojevszkij, Tolkien, vagy hogy kicsit hazabeszéljünk, Mikszáth, Móricz, Madách, Gárdonyi –  a lista végtelen – is írók volt, és azért mert papírra vetettem néhány könyvet, ez a titulus már nekem is jár. Nem jár. A klasszikus szépirodalom amúgy is kicsit leáldozóban van, persze ez nem azt jelenti, hogy egy Stephen King, Dan Brown vagy J. K. Rowling ne lennének kiváló irodalmárok, sőt.

Szerencsémre a közgazdasági középiskolában kötelező tantárgy volt a gépírás. Persze mi nem sokat törődtünk ezzel, akkoriban kuriózumnak számított, hogy az ember internet közelébe kerülhetett, így inkább a világhálót böngésztük gyakorlás helyett, de azért ragadt rám valami. Az írás folyamata, maga a gyakorlatilag része mindig is tetszett. Sokáig csak mérkőzés-összefoglalókat, esszéket, blogbejegyzéseket vagy beadandó házi feladatokat írtam, de ezek megalkotásában is örömömet leltem.

Aztán nagyjából nyolc éve olvastam egy könyvet, ha agyon ütnének, sem tudnám felidéznem, melyik volt, vagy kitől, de akkor arra gondoltam, hogy „, hát ilyet én tudok”. Ekkor született meg a fejemben egy novella, amely tulajdonképpen egy tökéletes gyilkosság megalkotása volt. Átolvastam többször is, és úgy gondoltam, miért ne lehetne valaki a történetben, aki ezt kinyomozná, és a novella elé és mögé írtam egy egész regényt. Ez volt a Gyilkos vonzalom. Elkészítettem, amely nagy öröm volt, de a sokadik elolvasás után is úgy gondoltam, hogy túlságosan erotikus, brutális és naturalisztikus. Nem mutattam meg senkinek, féltem, hogy kinevetnének. Aztán valahogy bátorságot gyűjtöttem, és egy tapasztalt irodalom tanár kollégának megmutattam. Erika néni, aki azt mondta, hogy ez nagyon jó, ki kell adni, megállná a helyét. Ekkor gondoltam először arra, hogy akár lehetne is belőle valami. Beírtam a googleba, hogy „kézirat” meg „kezdő író” és ilyesmi, és elküldtem a nyersanyagot az első kiadónak, amelyet kiadott a kereső. Ez a Garbó Kiadó volt. Sosem felejtem el azt az éjszakát. Pár perccel az email elküldése után már ostoroztam magam, hogy hogyan is gondoltam, mit képzeltem, hát nem vagyok én író. Nem tudtam aludni, forgolódtam az ágyamban, és legszívesebben meg nem történtté tettem volna az egészet.

Szerencsére azonban „csoda” történt. Nagyjából egy hét eltelte után jött egy email, amelyben az állt, hogy a kiadónak tetszik a mű, és szeretnék kiadni, és hogy valamikor esetleg be tudnék-e fáradni.

Természetesen azonnal befáradtam, és csak hüledeztem, hogy profi szakemberek dicsérték azt a művet, amelyet én magam alkottam. A konzultáció után végül megszületett a döntés a könyvről, amely sokak szerint az eddigi legjobb az általam írottak közül. Tény, hogy az írás stílusán, a megfogalmazásokon még érződik, hogy nem profi tollból pattant ki, vagy legalábbis még nem kiforrott stílusú, de eddig nem találkoztam olyan emberrel, akinek ne tetszett volna.

Ekkor azonban már bőszen dolgoztam azon a regényen, amelynek az ötlete már korábban megszületett. Egy Stanislaw Lem könyvecskét olvastam, a Sex Wars címmel. Itt csak a cím a megmosolyogtató, a témája már annyira nem. Nem írnám le, miről szól, hiszen a tudományos esszé volt az egyik alapja az Összeesküvés-(elmélet) című regényemnek. Itt már nehezebben ment a munka, hiszen a kiadóval, szerkesztővel, borítótervezővel nem tudtam személyes találkozókon részt venni, hiszen már Németországban éltem. Így minden interneten keresztül, e-mailen folyt, ami azért nem épp akadálymentes módja egy könyv elkészítésének.

00109Még több időbe telt a harmadik regényem megszületése, de annál nagyobb öröm volt a kezemben fogni. Ez a Pókerkrimi című regényem, amelynek olvasása, javítgatása közben elmorzsolgattam néhány könnycseppet a szemem sarkában. Rengeteg munka volt benne, háttéranyag gyűjtés, pókertörténelem tanulmányozás, és maga a történet megalkotása. Szerettem volna olyan regényt írni, amely azok számára is érthető, akik sohasem pókereztek, ugyanakkor azoknak is érdekes lehet, akik tapasztalt játékosoknak számítanak.

Több regényötletem volt az elmúlt években, de ezek még nem forrtak össze a fejemben annyira, hogy kiírhattam volna őket, így sokáig egyáltalán nem foglalkoztam könyvírással. Ebben közrejátszott, hogy időközben az osztrák első osztályban lehettem edző, amely rengeteg időmet és energiámat felemésztette, szinte élni sem volt időm. Miután visszatértem a német egyesülethez, azóta több időm van írni, ennek az egyik eredménye a Velencei ál-arc. Ez a legújabb könyvem, de nagyon remélem, hogy nem az utolsó. Rengeteg terv, ötlet van a fejemben, csak győzzem kiírni.

 

 

 

Ami a magánéletet illeti, Németországban megházasodtam, és öt éve élek egy boldog kapcsolatban, egy éve férjként.