A mother! című (művész)film után ismét egy olyan alkotás, ahol a fő motívumot nem rágják a szánkba, de a mozi megértéséhez és a szórakozáshoz elengedhetetlen lenne. Ráadásul ez most azért is “gond”, mivel a karácsonyi moziba járási őrület miatt többen meg fogják nézni, mint az alapjáva véve várható lenne.
Yorgos Lanthimos görög rendező A homár című filmével robbant be a köztudatba. Aki nem ismerné a filmet: a nem is olyan távoli jövőben különös szabályok vannak érvényben a társadalomban. A magányos embereket szállodába zárják, ahol 45 napjuk van arra, hogy párt találjanak. A személyzet mindent megtesz ennek érdekében, egymást érik a táncos mulatságok, ismerkedési estek. Ám az embereknek igyekezniük kell, mert aki ennek ellenére pártában marad, akkor átalakul egy általa választott állattá, és az erdőbe kerül. Elég abszurd a téma, de Lanthimos olyan zseniálisan nyúlt a témához, hogy egy pillanatra sem unatkozunk, ráadásul a főszerepekre megnyerte Collin Farrellt, Rachel Weisst és John C. Reillyt. A végeredmény egy elgondolkodtató, a párkapcsolatokat górső alá vevő és eléjük görbe tükröt tartó, egyedi hangvételű mozi, amely lenyűgöző képi világgal és színészi játékkal örvendeztette meg az ínyenceket.
Szilveszter előtt nem szerettem volna több filmet megnézni, hiszen így is három nap alatt négyszer ültem a moziban, és ebből kétszer bizony csalódottan álltam fel a székből. Amikor megláttam a moziban a plakátot, és hogy ki rendezte a filmet, tudtam, hogy ezt bizony látni kell. Megnéztem, és nem csalódtam. Ismét egy művészfilm, de itt most jobban figyelni kell a részletekre.
A mother! című fim kritikájánál már írtam, idézem: “Minden hasonló filmnél szerintem egy nagyon fontos dologra kell figyelni. Megtörténhet-e normális keretek között az, amit látunk, a film szabályainak megfelelően? Mert bár a film sokáig a racionalitás talaján marad, és csak egy-két jelenet esetén vakarhatjuk a fejünket. Ilyenkor két dolog lehetséges. Az egyik, hogy az egyik szereplő álmodja az egészet, vagy csak az ő fejében játszódik le, illetve, hogy az egész egy metafora, és mindennek van szimbolikája.
A mother! esetében ez a Biblia volt, illetve a keresztény vallás, míg Az egy szent szarvas meggyikolása esetében a görög mitológia. Hiszen a filmben semmilyen szarvas nem szerepel, de akkor miről is van szó. Euripidész Iphigénia Auliszban című tragédiája szolgálja az alapot. A görög tragédiában Artemisz szent állatát, egy szarvast ölnek meg, ezt bosszulja meg az istennő: Agamemnóm a trójai háború elején a szélcsend miatt nem tudott útnak indulni, aminek következtében látnoka, Khalkász tanácsára a szigetre hívja a családját, hogy saját lányát, Iphigéniát feláldozza Artemisz oltárán. Igen ám, de a lány rájön a cselszövésre, és ezért készen állt mártírhalált halni. Artemisz így az utlsó pillanatban szarvassá változtatja, így végül Iphigénia megdicsőül.
Lanthimos ügyesen használja a görög mitológia szereplőit a modern változatban is. A hadvezér volt régen élet és halál ura, ezt a szerepet manapság az orvosok “játsszák”, így nem véletlen, hogy Collin Farrell szívsebész a filmben. A “gonosz” Martin képviseli Artemiszt, és tulajdonképpen a látnok Khalkászt is. A szarvas metaforájának a fiú apja felel meg, aki az orvos miatt (?) vesztette életét. Ezért áll bosszút Martin, és ezért követel vezéráldozatot.
Bár a szereplők lubickolnak a szerepben, Barry Keoghan viszi a prímet Martin szerepében. A fiatal brit színész megmutatta, hogy nem véletlen szerepelt a Nolan-féle Dunkirkben. Sőt. Szerintem minden idők egyik legdurvább gonoszát hozta, egy Oscar-jelölés simán kijárna neki. Félelmetesen magabiztos, de e mellett olyan, akivel nem szívesen menne el sörözni az ember; jelenlétében nyugalmatlan lesz az ember, és ez már akkor is így van, amikor még nem sejtjük, mi jár a fiú fejében.
A fő motívumhoz jön hozzá egy szerelmi szál, egy érdekes házasság és egy társadalomkritka. Érdekes látni, hogyan viszonyul a modern ember a megmagyarázhatatlanhoz. A film többször él a morbiditissal, amely során azonban nem sok kedvünk van nevetni. A színészekről más esett szó, e mellett a rendezés, a hangulatteremtés és a zene is lenyűgöző. A keresztény egyházi “zenék” nyomatékot adnak a mitológiai allegóriára, ezáltal nyugalmatlanságot is teremtenek, amely Martin jelenletébén csak fokozódik.
A végkifejletet nem sejtjük, de érdekes látni, ki hogyan vélekedik az adott szituációról. Van, aki gyereket áldozna, van, aki önként lenne mártír (mint az eredeti műben is látható), azonban az apa másképp látja a helyzetet, és mint élet és halál ura, anno hadvezért, most orvos és családapa, szó szerint kezébe veszi a döntést. Happy end tehát nincs, csak súlyos gondolatok, és egy csettintés: ismét egy kivételes filmet láthattunk.
A film magyar előzetese:
0 hozzászólás