Oldal kiválasztása

Olimpia és politika

Az újkori olimpiai játékok létrejöttében elévülhetetlen érdemeket szerzett Pierre de Coubertin báró. A négyévente megrendezett versenyeket teljes egészében politikamentesen és az üzletiesség térhódítása nélkül képzelte el. Két előértekezlet és széles körű levelezési kampány után a párizsi Sorbonne Egyetemre összehívott alapító kongresszuson (1894. június 16-24.) több nemzet képviselője megjelent, akik – hasonlóan Coubertinhez – az amatőrizmus elve mellett tettek hitet. Itt hozták létre a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot. A NOB első elnöke a görög Demetriosz Vikelasz, az első főtitkár a francia Pierre de Coubertin lett.
Coubertin elképzelhetőnek tartotta a társadalmi béke megteremtését az olimpiai mozgalom segítéségével. „Az osztályok megkülönböztetése semmilyen szerepet nem játszhat a sportban, mert a sport szociális mélységben is tud terjeszkedni” – állította. Az olimpiai amatörizmust, mint a sportélet üzleti, anyagi viszonyaitól elkülönült presztízs orientált eszmei közösségének ideológiáját fogalmazhatjuk meg. A NOB Charta 1894-ben elfogadott amatőr szabálya többek között magában foglalja, hogy amatőr sportoló nem vehet részt pénzdíjas versenyen és egy versenyzőnek csak úti-, szállás- és élelmezési költéség téríthető meg. Ezen szabályzat követendő, erkölcsös és szép elveket tartalmaz, azonban a nemzetközi sportvélekedés szintjén az amatőr szabályok egységes követelményrendszere sohasem tudott érvényre jutni. A sport népszérűsödésével és ezáltali elüzletiesedésével az olimpia is „lépést tartott”. Sokszor nem a sportolók csodálatos teljesítményeitől, olimpiai- és világcsúcsaitól, a káprázatos létesítményektől, az aranyérmektől volt hangos a nemzetközi sportsajtó, hanem egyre többször került elő a sportdiplomácia és sportpolitika. Coubertin tudta, hogy osztály és nemzeti érdekek egyaránt befolyásolják az olimpia alakulását. Azt azonban nem tudhatta, hogy a politika az olimpiák történetében lényeges pozíciót foglal el majd magának, és ezzel az egyik legfontosabb tényezője lesz a játékoknak. A modern olimpiai játékok szinte mindegyikén történt valami skandalum, amiről később az egész világ beszélt. Politikai szempontból a „legérdekesebb” nyári játékok – véleményem szerint – Antwerpenben, Berlinben, Münchenben, Moszkvában, Los Angelesben (1984-ben) és Szöulban voltak. Természetesen nem csak a fent említett versenyeken kerekedett túlzott mértékben felül a politika, ezért a többi olimpiai játék is említést érdemel.
Az első újkori olimpia Athénban volt (1896. április 6-15.) Az ókori görög olimpia játékok „tiszteletére” választották ki ezt a helyszínt.
A II. Nyári Olimpiai Játékok Franciaország fővárosában, Párizsban voltak. A reklámipar felfedezte magának az olimpiát, és ez rosszat tett a versenyeknek. A franciák a világkiállítás egyik – mellékes – programjává silányították a játékokat. A párizsi olimpia hosszabb szünetekkel tarkítva közel fél évig tartott.
Az 1904-es olimpiai játékok színhelye eredetileg Chicago lett volna, de Theodore Roosevelt, az Amerikai Egyesült Államok elnöke közbelépett, s szinte az utolsó pillanatban áttette a játékokat St. Louisba. A párizsi játékokhoz hasonlóan ezt az olimpiát is a világkiállítás melléktermékévé züllesztették. A csalódott Coubertin báró emiatt el sem utazott az Amerikai Egyesült Államokba.
Róma 1907-es lemondása után London beugróként lett házigazdája az 1908-as játékoknak. A versenyeket, amelyeket a brit-francia kiállítás kísérőprogramjaként rendezte meg, VII. Edward király nyitotta meg. Újdonságot jelentett, hogy ünnepélyes megnyitót rendeztek, amelyen a csapatok formaruhában vonultak fel a lelkes brit közönség előtt. Ezen az olimpián avattak először női bajnokot. Pierre de Coubertin báró egyébként ellenezte a nők részvételét az olimpiai játékokon.
Az 1912-es stockholmi olimpia volt a várva várt áttörés, ugyanis ezen a játékokon a házigazdák jól vizsgáztak, kitűnően rendezték meg a versenyeket. Az olimpia kezdte megkapni a neki járó tiszteletet és a társadalmi elismertséget.
Az 1914. évi párizsi NOB-közgyűlésen a VII. olimpia rendezési jogát Budapestnek ítélték oda, bár a belga Antwerpen is jelentkezett. Ezen az ülésen fogadták el az olimpiai zászlót. Az I. világháború után, a fegyverszünet aláírását követően, 1919-ben a Lausanne-ban tartott NOB-ülésre nem hívták meg a háborúban vesztes államok képviselőit: a magyar, német, osztrák, bolgár, török és szovjet-orosz sportdiplomatákat. Itt döntöttek arról, hogy csak a győztes (vagy a háborúban semleges) hatalmak versenyzői vehetnek részt az 1920-as olimpián, amelynek a helyszíne végül nem a magyar főváros, Budapest, hanem Antwerpen lett. Az indoklásban az állt, hogy Belgiumnak mellékes szerepe volt a világháborúban.
Az, hogy a vesztes hatalmak képviselői nem vehettek részt az olimpián, ellentétes volt az olimpiai mozgalom alapokmányaival éppúgy, mint Coubertin békeüzenetével, amelyet a háború alatt minden NOB-tagnak elküldött. A világháború után Pierre de Coubertin báró azt vallotta, hogy a neo-olimpizmus osztályok és nemzetek felett áll, amelyet sem a világháború, sem forradalom nem rendíthet meg. Az volt a véleménye, hogy bármi lesz a kimenetele a harcnak, az olimpia győzni fog. „Éppúgy szolgálhat a béke megszilárdítására, mint a háború elősegítésére” – állította. Ezen az olimpián szerepelt először hivatalosan az olimpia jelvényeként az öt karika, és itt tettek a versenyzők először ünnepélyes amatőr fogadalmat. Az antwerpeni olimpiát Albert belga király nyitotta meg.
Az antwerpeni olimpia nem tartozik az igazán jól megrendezett játékok közé. Turista nagyon kevés ment el Belgiumba, az antwerpenieket pedig nem igazán érdekelte a sport. A közönség csalogatása érdekében már ingyen is lehetett látogatni a versenyeket, ezért ez az olimpia nagy anyagi fiaskóval végződött. A rossz rendezést még az is nehezítette, hogy majdnem egész idő alatt esett az eső. Az antwerpeni olimpiai játékok április 20-tól szeptember 12-ig tartott; 29 ország 2692 versenyzője vett rajta részt
Az 1924-es olimpia rendezési jogát Coubrtin személyes kérésére kapta meg ismét a francia főváros. Párizsban volt már egy olimpia 1900-ban, de az nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, rosszul rendezték meg a gallok. Ezúttal azonban sokkal jobb „osztályzatot” kaptak a franciák.
1928-ban Amszterdamban voltak a nyári olimpiai játékok. Ezen az olimpián osztották ki utoljára a záróünnepég keretében az aranyérmeket.
Az 1932-ben, Los Angelesben megrendezett olimpia volt az első, amely a világban végbement recesszió ellenére sikeres volt.
Az 1936-os olimpia az egyik – rossz érelemben vett – legemlékezetesebb verseny volt nem csak az olimpiák történetében, de az egész egyetemes sporttörténetben is. Berlin már 1916-ban megkapta az olimpia rendezési jogát, amelyet tulajdonképpen 1912-re ajánlották fel Németországnak, akkor azonban Wartensleben, a német olimpiai bizottság elnöke kijelentette, hogy 1912-re nem tudnak elkészülni, csak 1916-ra. Az első stadion el is készült Grünewaldban, a német fővárostól nem messze. Azonban az első világháború kitörése megakadályozta az első berlini olimpiát, sőt 1920-ban és 1924-ben Németországot meg sem hívták, mivel a vesztes hatalmak között volt. Csak 1928-ban kapcsolódott be a német nemzet az olimpiai vérkeringésbe.
Berlin aztán ismét megkapta a nyári olimpiai játékok rendezési jogát, ezúttal 1936-ra. Akkor, amikor a német főváros megkapta a jogot a rendezésre, Adolf Hitler még nem volt kormányon. A nemzeti szocialisták hatalomátvétele után (1933) a hitleristák először tiltakoztak az olimpia ellen, ugyanis féltek a „német népre zúduló internacionalista fertőzéstől”, de aztán a führer felfedezte az olimpiában rejlő politikai manőverlehetőségeket. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság bedőlt a nácik megnyugtató ígéreteinek, és meghagyta Berlinnek a játékokat. Ehhez az is hozzá járult, hogy az olimpiai létesítmények tekintetében valóra váltották a németek az ígéretüket. 30 millió dollár értékben, óriási területen felépítették a Reichssportfeldet, amelyen négy stadionon kívül uszodák, sportcsarnokok, kosárlabda-és pólópályák, testnevelési és főiskolai épületek is voltak. A nyári játékok fő stadionja 110 ezer ember befogadására volt képes. Az olimpiai falu Döberitzben épült fel. Hitlerék fantasztikus méretű, szédítő, de hazug propagandát folytattak a népek békéjéről, de már készültek arra, hogy leigázzák a világot és átvegyék a világuralmat. Hitlerék az olimpiai játékok méreteivel és rendjével a fasizmus erejét is kívánták demonstrálni.
A gazdasági világválság politikai következményei itt, Németországban voltak a legsúlyosabbak. Az 1933. évi bécsi NOB ülésszakán több küldött javasolta, hogy az olimpiát vegyék el a fasiszta birodalomtól. A Német Olimpiai Bizottság azonban jól lobbizott, és szavát adta: az olimpián engedélyezni fogják azoknak a németeknek a részvételét is, akiket hazájukból a fasizmus elüldözött. Ezt még megfejelték azzal, hogy az olimpiából származó tiszta bevételt felajánlották az olümpiai ásatások folytatására.
Ennek ellenére a Szovjetunió nem nézte jó szemmel a fasiszták olimpiai készülődését. A Moszkvában székelő Vörös Sport Internacionálé kezdeményezésére európai antifasiszták megalakították az Anti-olimpiai Bizottságot. A bizottság a berlini olimpia bojkottjára szólított fel minden NOB-tagországot. Féltek, hogy az olimpiai eszme csorbát szenved a fasizmus árnyékában. A terv – vagyis az, hogy a bojkottálják a berlini olimpiát – eleinte reális volt. Franciaország ugyanis bejelentette, hogy sportolóik nem vesznek részt a játékokon. Az Amerikai Egyesült Államok Olimpiai Bizottságának álláspontja az volt, hogy más városba kellene áthelyezni az olimpiát. A NOB akkori elnöke, a belga Henry de Baillet-Latour azonban teljes mértékben meg volt elégedve az olimpia készületekkel, és hallani sem akart a berlini olimpia bármilyen nemű megváltoztatásáról. Ha akart volna, akkor sem szállhatott volna szembe a vezető kapitalista országok uralkodó köreivel, amelyek hatalomra segítették és hosszú ideig támogatták Hitlert.
A német versenyzők az olimpia előtt hónapokat töltöttek el a Feketeerdőben, edzőtáborban. Adolf Hitler, a „Vezér” is megjelent ott néhányszor, hogy jelenlétével feltüzelje a versenyzőket. A németek még a legszigorúbb elvekkel is megalkudtak. Hazahozatták Amerikából a nem árja származású vívónőt, Heléne Mayert, mert olimpiai bajnokságot reméltek tőle. Az olimpián az 1935-ben a náci párt nagygyűlésének ideje alatt a Reichstag-gyűlésen kihirdetett ún. nürnbergi törvényektől is eltekintettek. Ezek két faji passzust foglaltak magukban. Az I. törvény megfosztotta a német állampolgárságtól azokat, akik nem „német vagy rokonvérűek”. A II. törvény hatályon kívül helyezte a németek és a zsidók közötti házasságot, és a házasságon kívüli viszonyt. Ezek a törvények voltak az első lépések a zsidók és más „nem árják” elkülönítésére a náci Németországban; tulajdonképpen alapjai voltak az „übermensch”-elméletnek.
1936. július 27-30-án tartották meg Berlinben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság kongresszusát. A küldöttek Helsinkivel szemben Tokiónak adták az 1940-es olimpia rendezési jogát. A kongresszuson Baillet-Latour elutasította a fehérorosz emigránsok részvételi kérelmét, mondván, hogy nem ismeri el politikai nézeteiket, és lehetséges, hogy a „bolsevizmus mérgét” fogják terjeszteni az olimpia ideje alatt. Tehát a belga elnök Szovjetunió ádáz ellenségeit a Szovjetuniótól való félelmében utasította el, azonban a fasisztáktól csöppet sem félt.
A bojkott ellenére 49 ország 4066 sportolója vett részt a berlini nyári olimpiai játékokon. A spanyol sportolók elutaztak ugyan a német fővárosba, de a polgárháború kitörésének hírére hazautaztak. A fáklyalángot 1936-ban első ízben hozták Olümpiából. 1936. augusztus elsején volt az olimpia nyitánya, természetesen óriási csinnadrattával. A díszpáholyban ott volt Hitler is. A katonazenekar a Deutschland, Deutschland über alles és a náci Horst Wessel dalokat játszotta. A német közönség felemelt karral, vigyázzban állt. A megnyitó ünnepség előtt a rendezők azzal a kéréssel fordultak minden ország küldöttségéhez, hogy a felvonulás közben karfelemeléssel üdvözöljék a díszpáholyban helyet foglaló Führert és vezérkarát. A kérésnek általában eleget tettek az érintettek, ezért keltett nagy megdöbbenést, hogy a magyar csapat, amelytől igazán elvárták volna ezt a gesztust, karlengetés helyett a kalapját lengette. A kalaplengetésből politikai ügy lett, amely felett csak hosszas diplomáciai tárgyalások után tértek napirendre.
A német közönség sokszor tanúsított nacionalista viselkedést, pedig a göbbelsi hivatalos propaganda igyekezett az olimpia idejére leplezni. A német versenyzők győzelmeit felemelt karral és „heil” kiáltással fogadták, a külföldi versenyzők ellen pedig több alkalommal tüntettek (a magyar sikerek sem voltak népszerűek). Ebben a légkörben érthető zavart keltett a 23 éves, fekete bőrű Jesse Owens, aki a berlini olimpia hőse lett, és mellesleg 1935-ben egyetlen nap alatt négy világcsúcsot állított fel. A berlini olimpián négy aranyérmet nyert. Owens és a többi néger csapás volt a német „übermensch”-elméletre, de jó képet kellett hozzá vágni. Amikor Hitlernek Jesse Owensnek kellett volna gratulálnia, felnézett az égre és úgy találta, hogy nemsokára elered az eső; ezután gratuláció nélkül elhagyta a stadiont. A képmutatásból annyira már nem futotta, hogy kezet fogjon egy fekete bőrűvel…
A berlini olimpia egyik pikantériája volt, hogy Németországba két brazil különítmény érkezett, más-más időpontban. Ez úgy fordulhatott elő, hogy Brazíliában két olimpiai bizottság is működött, egymástól függetlenül, ráadásul egyik sem ismerte a másikat. Polémia alakult ki, hogy melyik brazil sportoló indulhat, végül közös nevezőre jutottak, és elfogadták, hogy ha ugyanazon a versenyszámon két brazil indul, akkor próbaversenyt kell rendezni.
A berlini nyári olimpiai játékok augusztus 1-től 16-ig tartottak. Ez az olimpia nem szolgálta megfelelően az olimpiai eszmét, a népek közti barátságé és béke gondolatát.
1939-ben aztán „német kezdeményezésre” kitört a II. világháború. Emiatt természetesen elmaradt az 1940-re tervezett Tokiói olimpia. Hat évig tartó iszonyatos háború után legközelebb 1948-ban rendezték meg az olimpiai játékokat, Anglia fővárosában, Londonban. A világháború miatt elmaradt két olimpia után a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nem engedélyezte Németország és Japán részvételét.
1952-ben a nyári olimpiai játékok Finnország fővárosában, Helsinkiben voltak. A nemzetek közötti megbékélést erősítette, hogy részt vehettek Kína, Szovjetunió, Németország és Japán sportolói. A széthúzás szellemét fokozta viszont, hogy szovjet nyomásra a „béketáborból” érkezett sportolóknak külön olimpia falut alakítottak ki.
A melbourne-i nyári játékok alkalmával jelentek meg az első komolyabb bojkottok az olimpián. Az 1956-os magyar forradalom leverése miatt Svájc, Hollandia és Spanyolország, a szuezi események miatt Egyiptom és Libanon, Tajvan részvétele miatt pedig a Kínai Népköztársaság nem küldte el sportolóit. Az állatok beviteli korlátozása miatt a lovasversenyeket a központi játékok helyszínétől majd’ 15 ezer kilométerre rendezték meg.
Az 1960-as olimpia rendezési jogáért sokáig Magyarország is versengett, de végül szocialista nyomásra le kellett róla mondania. A játékok rendezési jogát végül Olaszország fővárosa, Róma kapta meg. Ezen az olimpián súlyos tragédia történt. Országúti kerékpározás közben a dán Knut Jensen összeesett, s nem sokkal később meghalt. Először azt hitték, hogy a nagy meleg végzett vele, de végül kiderült, hogy a dopping áldozata lett. Ezzel új és szomorú fejezete kezdődött a sportnak. Egyre inkább kezdtek elterjedni a tiltott teljesítménynövelő szerek, egyre több doppingszer jelent meg törvénytelen előnyt adva használóiknak.
Az 1964-es tokiói olimpia érdekessége az volt, hogy Ázsiában első ízben rendezték meg a nyári játékokat.
A mexikóvárosi olimpia (1968) rendezését nem csak a prágai tavasz és a mexikói diáklázadás nehezítette, hanem a 2240 méter tengerszint feletti magasság. Politikai színezete természetesen ennek az olimpiának is volt. A 200 m-es futás eredményhirdetésekor a két amerikai érmes, a győztes Tom Smith és a harmadik helyezett John Carlos fekete kesztyűs kezét felemelve (a Black Power-mozgalom üdvözlése) hallgatta a himnuszt. Emiatt később kizárták őket az olimpiai csapatból.
12 év után ismét Európában találkozhattak a világ legjobb olimpikonjai. A rendezők teljes mértékben kihasználták a technika nyújtotta lehetőségeket az ellenőrzés, a tájékoztatás és az eredményközlés terén. A játékok sikerét az utolsó pillanatban az afrikai országok bojkottja fenyegette, de ezt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság még idejében elhárította.
A látványos, ötletes megnyitó ünnepség után nyugodt, sportszerű légkörben indultak meg a müncheni nyári olimpiai játékok. A kilencedik versenynap, szeptember 4-e olyan volt, mint máskor. A versenyzők az izgalmak miatt nehezen hajtották álomra a fejüket. Minden elcsendesedett. Lassan pirkadni kezdett. Egyszeriben lövések hangzottak el. A nagyon is laza biztonsági rendszabályokat kihasználva, a Fekete Szeptember nevű palesztin terroristaszervezet fegyveresei behatoltak a faluba, elfoglalták az izraeli küldöttség háromemeletes házát és elbarikádozták magukat. Az olimpiai falu főpolgármestere és München rendőrparancsnoka személyesen tárgyalt a túszejtőkkel. Ennek következtében az esti órákban helikopterek szállították az arab terroristákat túszaikkal a fürstenfeldbrücki repülőtérre. Itt a német rendőrség megkísérelte a foglyok kiszabadítását, de az akció nem járt sikerrel. A hivatalos jelentés szerint az olimpiai faluban ketten, a repülőtéri tűzharcban tizennégyen vesztették életüket. Végezetül az összes túsz, öt terrorista és egy rendőr hunyt el.
Az egész világon elítélték a népek baráti vetélkedését, az olimpiai békés súlyosan sértő, véres akciót és tragikus befejezése mély részvétet váltott ki. Kis tanácstalanság után a NOB nevében Avery Brundage világszerte megnyugvással fogadott bejelentése következett: „Nem engedhetjük meg, hogy az olimpia kereskedelmi, politikai akciók vagy bűnös tettek forrásává váljon, nem engedhetjük meg, hogy egy maroknyi terrorista a nemzetközi együttműködés egyik magvát elpusztítsa. A játékokat folytatni kell. Kijelentjük, valamennyi sporteseményt folytatjuk úgy, ahogy azt eredetileg terveztük, csak egy nappal később fejezzük be!”
A figyelem lassan a meginduló küzdelmek felé fordult, és a tervezettnél valóban egy nappal később, már kissé felengedett hangulatban tartották meg a záróünnepélyt.
Négy évvel később, 1976-ban Montrealban rendezték meg az olimpiai játékokat, amelyek minden idők legveszteségesebb olimpiája volt. A tervezett 310 millió helyett 1400 millió dollár volt a költség. Politikai botrány megint volt: az új-zélandi rögbisek dél-afrikai túrája miatt a fekete-afrikai országok többsége hazautazott.
A Moszkvai Városi Tanács 1971. évi szeptemberi ülésén elhatározta, hogy megpályázza az 1980-ban esedékes XXII. Nyári Olimpiai Játékok megrendezésének jogát. A pályázatot még az év novemberében eljuttatták a Nemzetközi Olimpiai Bizottsághoz. A döntés 1974. október 23-án született, amikor Bécsben a NOB 75. ülésszakának határozata értelmében Lord Killanin bejelentette, hogy Los Angelesszel szemben a szovjet fővárost választották a kérdéses játékok színhelyéül. A közvélemény világszerte megelégedéssel fogadta a szovjet főváros kijelölését, mivel a 265 milliós nép életében a testnevelés és sport jelentős szerepet tölt be, ennél fogva sportolóik példamutató magatartással érték el világraszóló sikereiket, és ami még ez esetben döntő volt, korábbi kérelmüket is határozott és pontos programmal támasztották alá. A játékok programját – amelyben 23 sportág 203 versenyszáma szerepelt – a NOB 1977 júniusában, Prágában tartott 79. ülésszaka hagyta jóvá.
A közvetlen előkészületek után, 1982 januárjában, amikor a szervező bizottság már a hivatalos meghívókat is szétküldte, az Amerikai Egyesült Államok kormánya harci riadót fújt a moszkvai olimpia ellen. Jimmy Carter amerikai elnök a moszkvai olimpia bojkottálására szólította fel a világot, majd azt javasolta, hogy a versenyeket a szovjet főváros helyett másutt tartsák meg, amennyiben nincs másik jelentkező, akkor a XXII. Nyári Olimpiai Játékokat egyáltalán ne rendezzék meg, ahogyan háború esetén szoktak eljárni. Az indok: 1978-ban a Szovjetunió egy Moszkvában kiképzett tiszti csoportot segített hatalomra Afganisztánban. Azonban a belső ellenállás egy éve alatt a főváros, Kabul körzetébe szorította vissza hatalmukat. Erre Moszkva a katonai a katonai beavatkozás mellett döntött, és 1979 végén megszállta Afganisztánt, veszélyesen megközelítve a nyugati világot is ellátó olajövezetet.
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság az amerikai bojkottfelhívásra Lake Placid-i közgyűlésén kinyilvánította, hogy „az olimpia Moszkvában történő megtartása az olimpiai mozgalom egységét hivatott megőrizni, és egyben az olimpiai mozgalom jövőjét biztosítja”. A NOB Végrehajtó Bizottsága erős hangú határozatban szólította fel a NOB-ot és valamennyi nemzeti olimpiai bizottságot, hogy a bojkottot utasítsák vissza. Lord Killanin, a NOB akkori elnöke arra kérte a nemzetközi sportszövetségek vezetőit, a nemzeti olimpiai bizottságokat, a sportsajtót és valamennyi érdekeltet, hogy folytassanak megfelelő tevékenységet annak érdekében, hogy minél több ország vegyen részt a moszkvai olimpián. A NOB állásfoglalását szerte a világban helyesléssel vették tudomásul
A Carter-kormányzat példátlan nyomással, az anyagi támogatás megvonásával, további adminisztratív rendszabályok kilátásba helyezésével kierőszakolta a végleges döntést: az amerikai sportolók nem vehetnek részt a moszkvai olimpián. A Fehér Ház fokozott nyomást fejtett ki az USA-val szövetséges, illetve függő viszonyban lévő államok kormányával. Az olimpiaellenes keresztes hadjárat politikai és pszichológiai fegyvertárának hatékonyabbá tétele érdekében mozgósították megvásárolható színes bőrű sportnagyságaikat is. Pl.: a szónoki képességeiről is híres Cassius Marcellus Clay-t (Muhammad Ali) fekete Afrika országaiba indították korteskörútra.
Az Amerikai Egyesült Államok által kezdeményezett bojkotthoz végül 32 ország csatlakozott. A sok távol maradó sportoló ellenére a játékokon rengeteg olimpiai és világcsúcs született. A moszkvai olimpiát a házigazdák kitűnően rendezték meg.
A NOB az 1978 májusában tartott közgyűlésén foglalkozott az egyedül jelentkező város, Los Angeles olimpiai színhellyé történő kijelölésével. Végleges döntés ekkor azonban még nem született, mivel az olimpiai mozgalom vezető testülete további biztosítékokat tartott szükségesnek. A NOB Végrehajtó Bizottsága 1978 augusztusában újból megvizsgálta Los Angeles kérelmét, és írásbeli szavazásra kérte fel a tagokat. Így októberben véglegessé vált, hogy a soron következő olimpia, az 1984-es, Los Angelesben lesz. A város a rendezéssel járó jogokat egy magántársaságnak engedte át. Ennél fogva már az előkészületek során egyre inkább érvényesült az üzleti szellem, ugyanakkor hiányzott a közbiztonság állami garanciája. Az olimpiai fáklya szakaszonkénti vitelét borsos áron kívánták értékesíteni. A legnagyobb gondot a rendezőknek az okozta, hogy nem állt módjukban a szélsőséges politikai csoportosulások provokatív szándékait megakadályozni. Szovjetunió és szövetségesei – természetesen szovjet nyomásra – a távolmaradás mellett döntöttek (kivéve Romániát), és nem utaztak el Los Angelesbe. A hivatalos indoklásban az állt, hogy nincs garantálva a biztonságuk. Sajnálatos módon Magyarország sem vett részt a Los Angelesi Nyári Olimpiai Játékokon.
A négy évvel később megrendezett olimpia inkább az előzmények miatt volt érdekes. Hogy megértsük, mit is jelentett az 1988-as szöuli olimpia, jobban vissza kell evezni a történelem folyamában. Korea 1945 augusztusában szabadult fel a japán uralom alól. Északot a szovjetek szállták meg, míg a déli területeket az amerikaiak foglalták el. Északon a kommunisták által irányított népi bizottságok kerültek hatalomra. Délen a demokrácia létrehozása volt a cél. 1948-ban kivonultak az amerikai és szovjet csapatok. Rövid „békés” lét után 1950-ben Észak-Korea egy villámháború keretében lerohanta Dél-Koreát.
Az Egyesült Nemzetek Szövetsége Biztonsági Tanácsa agresszornak minősítette északot, és csapatokat küldött délre. Ezen az ülésen egyébként a Szovjetunió nem vett részt, pedig vétójoggal is rendelkezett. Az ENSZ csapatai eljutottak a kínai határig, sikerült visszaszorítaniuk a kínai és az észak-koreai csapatokat. Hosszú ideig tartó harc után sikerült megállapodásra jutni. A megállapodási paktumban benne foglaltatott is, amely a 38. szélességi fok lett. 1951 nyarán megkezdődtek a fegyverszüneti tárgyalások, miután 1953. július 27-én aláírták a fegyverszünetet. Ezt követően visszaállt a háborúskodás előtti állapot, azaz északon kommunizmus, délen demokrácia lett.
A sport keresztüli egyesítés politikája is kudarcot vallott Koreában. A 38. szélességi foktól délre eső, amerikai zóna területén létrejött Koreai Köztársaság már 1947-ben felvételt nyert a Nemzetközi Olimpiai Bizottságba. A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság NOB-tagságát viszont csak „Észak-Korea” néven sikerült kiharcolni 1957-ben. Az akkori nemzetközi helyzetet figyelembe véve a Koreai NDK diplomáciai elismertetését illetően ez jelentős eredménynek számított. Ugyanakkor az 1960-as évek sportpolitikai gyakorlatában az is világossá vált, hogy a NOB a déli féltekén alakult Koreai Köztársaságot tekinti az egész félsziget igazi képviselőjének, az „Észak-Korea” néven elfogadott státust pedig csak ideiglenesnek. A koreai kérdés az 1964. évi tokiói olimpia kapcsán éleződött ki, ahol a NOB a GANEFO Játékokon való részvétel miatt nem engedélyezte a Koreai NDK versenyzőinek indulását. Az 1968. évi grenoble-i téli játékokról pedig a Koreai NDK küldöttsége utazott haza, mert a rendezők „Észak-Korea” néven kívánták őket szerepeltetni.
A Dél-Korea javára alkalmazott megkülönböztetést az 1968. évi mexikóvárosi NOB-ülésszakon sikerült eltörölni. Az itteni határozat értelmében Észak-Koreát teljes néven Koreai NDK, Dél-Koreát pedig egyszerűen Korea néven iktatták be. A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság sportolói első ízben az 1972. évi müncheni nyári olimpiai játékokon mutatkozhattak be.
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1981 szeptemberében Baden-Badenben tartott közgyűlésén Szöul 52 szavazattal nyerte el a nyári olimpiai játékok rendezési jogát a 27 szavazattal rendelkező Nagoya előtt. Szöul a Koreai Köztársaság fővárosa.
1986. október 17-én Juan Antonio Samaranch – a NOB akkori elnöke – Lausanne-ban, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság „fővárosában” bejelentette, hogy az 1992-es játékok házigazdája szülővárosa, Barcelona lesz. A spanyol főváros harmadszori sikertelen próbálkozás után kapta meg a rendezés jogát. 1992. július 25-én kezdődtek a játékok és augusztus 9-éig tartottak. Sportpolitika terén Jugoszlávia „borzolta a kedélyeket”. Sokáig kérdéses volt, hogy a balkáni tűzfészek kialakulásában „elévülhetetlen szerepeket vállaló” ország képviselői elindulhatnak-e a játékokon. Az Egyesült Nemzetek Szövetség ajánlásait figyelembe véve a NOB végül úgy döntött, hogy Jugoszlávia sportolói az egyéni versenyeken elindulhatnak, csapatversenyekben azonban nem.
32 éves szilencium után felvonták a Dél-Afrikai Köztársaság zászlaját is, s az elnyomó diktatúrában élő Kuba is vállalta a részvételt. Spanyolországban nagy az „identitástudat”, sokat számít, hogy valaki katalán, baszk vagy andalúziai-e. Nem volt meglepő tehát, amikor katalánok próbáltak zavart kelteni azon az útvonalon, amelyen az olimpiai lángot a kikötőből a városházára vitték. A biztonsági erőknek azonban sikerült időben eltávolítaniuk a tüntetőket. Az olimpiai játékokat jelképező lángot Antonio Rebelló, 37 éves mozgássérült lobbantotta fel.
1996-ban, az újkori nyári olimpiai játékok centenáriumán a „sport legnagyobb ünnepe” átköltözött az Amerikai Egyesült Államokba, egészen pontosan Atlantába. Az olimpiai lángot a Parkinson-kórban szenvedő, világhírű ex-ökölvívó, Cassius Marcellus Clay, alias Muhammad Ali lobbantotta fel.
Az évezred utolsó olimpiájára, 2000-ben, Sidney-ben került sor. Ezen az eseményen Észak- és Dél-Korea közös lobogó alatt vonult fel. Az olimpiai lángot Cathy Freeman gyújtotta meg. Ausztrália első őslakos származású olimpiai bajnoka mély meghatottsággal, egy mesterséges zuhatag közepén lobbantotta lángra a hatalmas fáklyát, amelyet aztán egy emelőszerkezet vitt a stadion tetejéig. Juan Antonio Samaranch szerint a sidney-i olimpia volt minden idők legjobb ötkarikás játéka.
2004-ben az olimpia visszatér szülőhazájába, Görögországba, hogy Athénban küzdhessenek meg a világ legjobb sportolói. A 2008-os nyári olimpiai játékok rendezési jogát Kína kapta meg. A 2012-es ötkarikás játékok sorsa még kérdéses. Nem mellékes az a tény, hogy Magyarország 2012-ben vagy 2016-ban meg kívánja rendezni a nyári olimpiai játékokat.
Az sport és a politika, ezen belül az olimpia és a politika az idők múlásával egyre szorosabb „barátságot kötött” egymással, és úgy tűnik, hogy ez a kapcsolat a nemzetközi sport alappillérévé vált, nem tudnak egymás nélkül létezni. Egy-egy rendezési jog elnyeréséhez óriási sportdiplomáciai munka, sok pénz szükséges. Az olimpiai és a politika kapcsolatrendszere eleddig az összes ötkarikás játékon megjelent, s ezen kapcsolat erőssége növekvő tendenciát mutat. A sport teljesen üzletté lett, és ez úgy látszik, hogy már végérvényesen így lesz. A pénzt pedig a politika „szüli”. Sajnos mindig lesznek olyanok, akik azt hiszik, hogy a sportolók és sportesemények csak eladható árucikkek. Vannak olyan üzletemberek, sportvezetők és politikusok, akik azt nézik, hogyan lehetne egy sportverseny megrendezése minél gazdaságosabb, jövedelmezőbb. Azonban vannak olyan versenyek – ebbe a kategóriába tartozik az OLIMPIA -, ahol a gazdaságosságnak, a pénznek, a politikának és üzletnek a háttérbe kell szorulnia, és át kell adni a helyet az igazi sportnak, a sport szeretetének; úgy, ahogyan azt annak idején Pierre de Coubertin báró megálmodta: az olimpia a legjobb sportolók küzdelme legyen, ne a sportdiplomáciai csatározások színhelye.

(utólag elolvasva bizony az utolsó gondolatok egy naiv Zoltán fantáziái voltak, sajnos…)

Bibliográfia:
Barcs Sándor: A modern olimpiák regénye, Sport, Budapest, 1968.
Kahlich Endre, Gy. Papp László, Subert Zoltán: Olimpiai játékok 1896-1976, Sport, Bp., 1977.
Keresztényi József: Kis olimpiatörténet, Gondolat, Bp., 1988.
A XXV. Nyári Olimpiai Játékok könyve, Trio Budapest Kiadó, 1992.
Terényi Imre: Mit kell tudni az olimpiákról?, Kossuth Könyvkiadó, 1972.
Dr. Földessy János: Olimpiai kis lexikon, Sport Könyvkiadó, 1960.
A XXV. Nyári Olimpiai Játékok könyve, Trio Budapest Kiadó, 1992.
Sydney 2000, Aréna 2000 Kiadó, 2000.