R.I.P. – Búcsú a TF atlétika csarnoktól

420233_334845976566837_100001243113294_1032456_2058900278_n

Szavakba lehetetlen önteni, milyen mérhetetlen tragédia történt ma. A magyar sport fellegvárának a szíve, az TF atlétika csarnoka megsemmisült. „Nemes egyszerűséggel” leégett az egyetem egy emblematikus helye. Ez a legtöbb embernek csupán egy szomorú hír (hiszen tűzesetek mindig mindenhol előfordulnak sajnos), ugyanakkor a TF-eseknek gyász, letargia és hihetetlen sokk.

A hivatalos források szerint reggel öt órakor gyulladt ki a csarnok, előzetes találgatások szerint a tetőfűtés hibája okozhatta a drámát. A tűzoltóság hiába eszmélt gyorsan, hiába küldtek rögtön tíz tűzoltó autót és mintegy 60 lánglovagot, tehetetlennek bizonyultak a tűz ellen. Az index információi szerint a kár mintegy hárommilliárd forint. És akkor itt álljunk is meg.

A TF atlétika csarnokának leégését egészen egyszerűen lehetetlen pénzben felmérni. Először nem az itt nevelkedett, tanult világhírű edzők, sportolók, testnevelő tanárok és még ki tudja, milyen szakemberek szomorúságára gondolok. Lehet, hogy az olvasók közül nem sokan tudják, de az épületen belül volt található a Magyar Sportcsillagok Fala is, amely több mint 160 világklasszis magyar sportoló lenyomatát őrizte. Nem nehéz kitalálni: olyan kiváló hősökét is, akik már sajnos nincsenek az élők sorában. Lehetetlen ezeket az eszmei értékeket nemhogy pénzben kifejezni, hanem egyáltalán felfogni, hogy egyszerűen elpusztultak, nincsenek többé.

sp21_kmr_terem141129_1Az egyik legfontosabb kérdés most persze: hogyan tovább? Az oktatás egy részét sikerül átmenetileg áthidalni azzal, hogy az önkormányzat felajánlotta a Hegyvidék sportcsarnokot, ahol az egyetem heti 25 órában használhatja az épületet. A Budapest Sportcsarnok leégése után is nagy volt a pánik, hogy aztán elkészüljön Budapest egyik ékköve, a Papp László Budapest Aréna. Nagyon reménykedem, hogy a döntéshozók nem aprózzák el, és az egykor szebb időket megélt, egyébként világhírű egyetem nevéhez és tradícióihoz méltó sportlétesítményt kap. Olyat, amelyre mindannyian büszkék lehetünk, és ami után elmondhatjuk majd: az „ACS” világszínvonalon született újra.

Én magam főleg a TFSE miatt kisebb nagyobb megszakításokkal 12 évig lehettem látogatója az atlétika csarnoknak. Edzés előtt sokszor méltatlankodtunk, hogy az atléták nem pakolták el a foglalkozáson használt szereket, gátakat, zsámolyokat, svédszekrényeket. Ők azt mondták, hogy ez ATLÉTIKA csarnok. Ezután mi úgy hagytuk a kapukat, és mi azzal érveltünk, hogy márpedig ez KÉZILABDA pálya. Gondolom, nem vagyok egyedül, aki sok-sok órát, töltött el a különböző sportágak gyakorlásával ebben a csarnokban. Univerzális hely volt ez: atlétika, labdarúgás, tenisz, RG, gyerektorna, korfball, és meimage (1)gannyi más sportágnak adott otthont. És hát a kézilabda. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy három évig edzhettem a TFSE női csapatát, jómagam pedig több évig „erősíthettem” játékosként ugyanezen egyesületet, így legtöbbször ez a hely volt a munkahelyem. Rengetegszer megtelt az „ACS”, a híres MEFOB meccseken, ahol egyetemisták mérhették össze tudásukat, de főleg „sima” mezei találkozókon, ahol mindenki az aláíráshoz szükséges jegyzőkönyvet írta. Ezek mind: nincsenek többé. Az a csarnok, ahol az egyetem legnagyobbjai, a TF-es tanárok (akiknek felsorolását csak azért nem teszem meg, mert félek, hogy kihagynék valakit) oktattak nemzedékeken át, megszűnt létezni. Aki nincs annyira otthon a témában: a TF-es tanárok maguk is minimum válogatott atléták voltak, de leginkább olimpikonok, egykori csúcstartók. Felfoghatatlan, hogy az a hely, ahol világhírű szakemberek pallérozódtak napról napra, hétről hétre, nincs többé.

12112292_1256727894352844_3003259156023480978_nAkik egyszer is betették a lábukat a szent helyre, sosem felejtik el annak jellegzetes illatát, amelyet anno biztos szagnak tituláltunk, és emiatt máris lelkiismeret furdalásunk van. Sosem felejtjük el a fűtés viszontagságait; kis túlzással: télen hűtött, nyáron fűtött. Sosem felejtjük el az ott hagyott izzadság- és könnycseppeket, jó és rossz emlékeket, a börtönszerű rácsos öltözőt, és persze a nagy szivacsokat, ahol a harcban megfáradt téefes mindig ledőlhetett kicsit. Búcsúzunk a nem túl

bizalomgerjesztő színű elválasztó függönytől, a híres rekortántól, amely atlétikára alkalmas volt talán, labdajátékokra viszont nem igazán. Mindig „vicces” volt nézni, ahogy az ellenfél „tapasztatlan” szélsőjátékosai egy lövés után ki akartak csúszni rajta, megannyi vércseppel megajándékozva a szent piros talajt. És természetesen búcsúzunk a helytől, amely az egykor szebb időket látott és megbecsült TF-napok egyik legfontosabb helyszíne volt. Számtalan koncerttel, programmal, evészeti, ivászati és hányászati lehetőséggel.

Elköszönünk a csarnoktól, de az emlékek kitörölhetetlenek; most már csak ezek maradtak, és a búcsú. És mint tudjuk, „búcsúzni annyi, mint kicsit meghalni.” Túlzás és túlfűtöttség nélkül mondhatom: az atlétika csarnok elpusztulásával minden tanár, edző hallgató veszített egy darabot a szívéből.

egy örök TF-es