A következő novella egy sci-fi pályázatra készült. A következő hír szolgálta az alapot; ennek kapcsán kellett tollat ragadni:

A NASA sajtótájékoztatóján az alábbiak hangzottak el:

A tudósok bejelentették, hogy a Spitzer-űrtávcső segítségével egy tőlünk 40 fényévre található csillag, a Trappist-1 körül hét Föld-szerű és nagyságú bolygót találtak, ezek közül pedig három a lakható zónában van – azaz nincs sem túl közel, sem túl távol a központi égitesthez képest. A kutatók szerint a három bolygó közül bármelyiken lehet folyékony víz is. Már nem az a kérdés, hogy megtaláljuk-e a második Földet, hanem az, hogy mikor.”

Sellei Zoltán: A lift

Marie Fontana a liftre várakozott. Sokat gondolkodott már ezen a felvonón, amely több volt, mint egy egyszerű lift:  arra jutott, hogy ez egyfajta út az ő mennyországába. A lift elnevezést is megmosolyogta, hiszen ez a szerkezet már egy anti-gravitációs felvonó. Nem véletlenül terveztek pont egy ilyet ide.

Marie a messzeségbe meredt. A hely, ahol állt jóval a tengerszint felett volt, így pazar kilátás tárult elé. A háborgó tenger, amely az erődítmény alját harapdálta, az égig érő hegyek, amelyek tetején még látható volt egy kis hó, a csörgedező patakok, amelyek kígyóként kúsztak le a völgybe. Ezt nézve is könnyek gyűltek Marie szemében, de a neheze még hátra volt.

Eszébe jutott a gyerekkora, barátai, iskolatársai, és akaratlanul a szülei is, bár őket alig ismerte. Tökéletesen vissza tudta idézni azt az estét, amelyiken el kell dönteni, hova megy továbbtanulni, minek is szenteli további életét. Ő az asztrofizika mellett tette le a voksát, valahogy mindig is vágyott az elérhetetlenre és a megérthetetlenre. Ez magánéletét is végigkísérte, azért is fordulhat elő, hogy bár értelmes és csinos, gyönyörű szemekkel, egyedül hagyja el ezt a bolygót. Ott, az az elhatározás eldöntötte a sorsát. Hogy él-e vagy hal.

Miközben a liftre várt, eltévedtek a gondolatai. Nem tudta kiverni a fejéből azt a délutánt, amikor az összes médiába egyidejűleg érkezett a hír. Neki már korábban tudomása volt róla, de a NASA akkor tárta a nagyérdemű elé: “A tudósok bejelentették, hogy a Spitzer-űrtávcső segítségével egy tőlünk 40 fényévre található csillag, a Trappist-1 körül hét Föld-szerű és nagyságú bolygót találtak, ezek közül pedig három a lakható zónában van – azaz nincs sem túl közel, sem túl távol a központi égitesthez képest. A kutatók szerint a három bolygó közül bármelyiken lehet folyékony víz is. Már nem az a kérdés, hogy megtaláljuk-e a második Földet, hanem az, hogy mikor.” Ott, akkor tudatosult benne, hogy a munkája, egész addigi élete új értelmet nyerhet.  A Holdra és Marsra nem nagy kunszt eljutni, bár utóbbival még meggyűlik néha a bajuk, viszont egy idegen, lakható bolygó felfedezése az a feladat, amiért ezt a pályát választotta. Azt azonban sosem gondolta, hogy még az életében lehetősége nyílik erre. Akkoriban úgy tervezte, hogy ötven éves korára talán tart majd ott a projekt, hogy élesben tesztelhetik azt a hajtóművet az űrben, amelyen épp dolgozik. A legmerészebb, megborzasztóbb álmaiban sem gondolta, hogy a munkájára sürgősen igény lesz.

maxresdefault-5Alig telt el egy hét a NASA bejelentését követően, amikor azt pusmogták a központban, hogy baj van. A Hubble űrteleszkóp vészjósló aszteroida jelenlétét vetítette előre. Rendkívül pontos adatokkal akkor még nem szolgáltak, de annyi biztos volt, ha nem is trafálja telibe a Földet, visszafordíthatatlan károkat fog okozni a bolygó élő- és növényvilágában. Az észlelés természetesen különlegesen titkos besorolás alá került, és már aznap összegyűltek a NASA és az USA legokosabb fejesei, tudósai, mérnökei, egyszóval mindenki, hogy megoldást találjanak a katasztrófára. Megelőzés, utó- és előtanulmányok, ok-okozati összefüggések; minden érdekelte őket.  Marie Fontana is így került A Projektbe, amely később a sokat mondó Hope nevet kapta.

A rendkívül feszült és baljós konferencián közel százan vettek részt. Mivel mindent, de tényleg minden ötletet meghallgattak, ezért az eszmecsere 56 óráig tartott. Észre sem vették, hogy elrepült az idő, persze furcsa is lett volna az időn fennakadni, amikor az emberiség jövője a tét.

Szóba került minden elgondolás, a mélye földbe vájt bunkerektől kezdve az aszteroida elpusztításáig amolyan Armageddon-szerűen, de a legracionálisabb, leglogikusabb megoldásnak az tűnt, ha az emberiség megpróbálja elhagyni Föld nevű bolygót. Szinte azonnal tudatosult mindenkiben, hogy mekkora áldás a Trappist-1 csillag körül keringő hét bolygó felfedezése. A kutatások és mérések alapján az biztos volt, hogy három bolygó lakható lehet, hiszen nem sokkal a bejelentés után kettőn már vizet is találtak. Legalábbis arra utaló jeleket, miszerint a földi élet egyik legfontosabb kelléke a távoli bolygókon is megtalálhatóak.

Megérkezett a lift. Marie életének utolsó föld-föld utazására készült, amely nem más, mint liftezés az űrhajóba. Kinyílt az ajtó, belépett: amikor halk szisszenéssel bezárult a teljesen átlátszó üvegajtó, összerezzent. Minden, amit az emberiség évezredek alatt feltalált, kitalált, megalkotott, létrehozott, órákon belül a semmivé lesz. A lift elindult felfelé. Marie elővette a tabphoneját. Ez egy NASA szójáték volt, a tablet és a telefon szavak összeolvasztásából. Tulajdonképpen ez nem volt más, mint egy kisméretű fekete tablet. A lényeg nem a technikai újítás volt, nem is a benne rejlő lehetőségek, még csak nem is az egyedi akkumulátor-megoldás, hanem az, hogy ezt a kütyüt csak mindössze ezer ember kapta meg a Földön. A nyolcmilliárdból ezer. Ez volt a bolygó elhagyásának, így a túlélés lehetőségének a kulcsa. Akinek nem volt ilyenje, halottnak számított.

Marie megcirógatta ujjával a kijelzőt, de még nem kapcsolta azt be. Eszébe jutott, hogy az emberiség a tűz meghódítása, a kerék feltalálása, a Föld felfedezése óta mekkora utat járt be, hogy aztán egy aszteroida mindennel végezzen. Eszébe jutott, mennyire megijedt, amikor a NASA közölte vele, hogy három ágon folynak tovább a kutatások, fejlesztések, és az egyik ágat ő vezeti. Az űrszervezet ugyanis egyrészről nem állt készen arra, hogy otthagyja a Földet, technikai értelemben persze, másrészről nem volt benne biztos, hogy az űrhajtástechnika melyik ágát válasszák az utazáshoz. Ami biztos volt: gyors és megbízható legyen. Igen, ám, de ez volt a legnehezebb kombináció, amelyet az űrhajtóművek kialakításának kritériumrendszerében megszabhattak.

Gyerekként odavolt a Holdra szállásért, és ő maga azért választotta az asztrofizikát, hogy majd egyszer a Marsra vagy távolabbi bolygókra segítse a jövő Armstrongjait. Fiatalon elképesztő volt számára a Voyager 1-es hajtűműve, amely 17 km/szekundummal volt képes mozgatni az űrhajót. Ezzel a rakétával egy fényév megtétele nagyjából 2565 évre rúgott volna, egyszerű kiszámolni, hogy a negyven fényévre levő csillagok, bolygók megközelítése mennyire elképzelhetetlenül sok időbe tellett volna. A krionika és hibernáció területén történt előrehaladást figyelembe véve is aggasztó adat ez, hiszen az út során bármi történhet, nincs garancia arra, hogy a kezdeti beállításokkal, amely figyelembe veszi a csillagok, bolygók, szupernóvák pályáját, elérik az űrhajók a kívánt célt.

A NASA három fő csapásvonal mellett tette le a voksát. Ebből kettő merőben új volt, míg egynél már értek el eredményeket. Utóbbi a napvitorlás volt, amely a nap vagy más természetes vagy mesterséges sugárforrás által termelt fény sugárnyomása hajt. A kísérleti stádiumban több baleset volt, ezért egy időre elvetették, de most aktuálissá vált. A hajó, amely ezt a fajta hajtűművet alkalmazza a tesztek és szimuláció szerint kilenc nap alatt éri el a Marsot. Ehhez az kellett, hogy egy mesterséges lézert helyezzenek el a hajóra, amely a gyenge napsugárzást kiegészítendő hajtja a hajót.

A másik két technika még gyerekcipőben járt, de gyorsan fel kellett nőniük. Shawyer és csapata egy olyan űrhajót talált fel, amely egy olyan elektromágneses hajtóművel rendelkezik, amely a tolóerőt mikrohullámokkal állítja elő. Az ehhez szükséges energiát itt is a napból nyernék, így elméletileg ez egy perpetuum mobile, vagyis örökmozgó.

Marie Fontana már az egyetem alatt kinézte magának, mi az, aminek hátralevő életét szentelné. Ez nem volt más, mint az antianyag, illetve az abban rejlő kiaknázatlan területek. Praktikus dolognak tartotta, hiszen a Föld fogytán volt az energiakészletekből, így az antianyag által termelt energia egy csapásra megoldás lehet a nélkülöző bolygónak. Nem mellékesen pedig zseniális ötletnek tartotta egy olyan űrhajó megalkotását, amelynek hajtóművét antianyag hajtja. Ez a technika az anyag és antianyag annihilációjának elvén nyugszik, vagyis az anyag és antianyag kölcsönös megsemmisülése és sugárzássá alakulásán. Az ebből származó energia az einsteini E=mc2 összefüggés szerint megbecsülhetetlenül nagy. Csak példaként: tíz gramm antianyaggal egy hónap alatt elérhető lenne a vörös bolygó. Amikor az anyag energiává alakul át, akkor valamennyi anyag mindig marad, ez tehát azt jelenti, hogy az anyag csak egy része alakítható át energiává. Az antianyag-anyag találkozásánál más a helyzet: itt az egész átalakul energiává. Úgy tartják, illetve a számítások során arra a következtetésre jutottak, hogy egy gramm antianyag energiamennyisége felér ezer űrhajó küls tartályának az energiájával. Hogy jobban értsék, milyen hihetetlen ereje is van az antianyagnak, Marie mindig ezt a példát hozta fel a halhatóságnak: egy golflabdányi antianyag képes lenne elpusztítani a Föld nyolcadrészét…

Mi lehet akkor a gond? Kérdezhetjük magunkban, és tette ugyanezt Marie is annak idején. A probléma az antianyaggal kapcsolatban az, hogy addig mindössze néhány atomnyit sikerült létrehozni, azt is elképesztő biztonsági intézkedések mellett. Marie feladata tehát nem csak egy hajtómű kifejlesztése volt, hanem a svájci atomfizikusokkal karöltve minél több antianyag létrehozása, biztonságosan.

Mindhárom technika odáig alakult a beleöltött időnek, energiának és dollár milliárdoknak köszönhetően, hogy egy év után már indulásra készen álltak az űrhajók. Marie sokat mosolygott ezen, hiszen a világvége közeledte nélkül nagyjából egymillió bürokratikus akadályba ütközött volna, a másik egymilliónál pedig azt mondták volna, hogy sajnos nincs rá pénz. Marie viszonylag rövid időn belül képes volt olyan közeget kialakítani, ahol az antianyag úgy válik energiává, hogy az kordában tartható, és e mellé sikerült a CERN szakembereivel több dekagramm antianyagot előállítani. A halálfélelem, az életben maradás ösztöne azonban minden kaput, tabut ledöntött, így sikeresen alkották meg azt a hat űrhajót, amelyek készen álltak bárkaként működni a világegyetemem Bibliájában.

Sikeresen legyőzték az időt is, és végtére is ez volt a legfontosabb. Minden projektvezető természetesen ingyen kártyát kapott a túlélés lehetőségére, így Marie is. Családja már nem nagyon volt, csak néhány kollégáját sajnálta, akiknek nem sikerült bebizonyítaniuk, hogy az emberiség számára nélkülözhetetlenek.

Az egész “ügy” intézése olyan volt, mint maga emberiség: gonosz. A szűk réteg tehát a fő fejlesztők, tudósok, politikusok, elméleti fizikusok, fotografikus memóriával megáldott egyének, pszichológusok, orvosok, mindösszesen ezer ember kimentése, túlélése volt garantált. Viszont voltak olyanok is, akik abban a hiszemben dolgoztak, alkottak, fejlesztettek, tevékenykedtek, hogy ők is utasai lehetnek a bárkának, és senki nem mondta meg nekik, hogy ez nem így van.

Sokkal hamarabb kitudódott a NASA titka, mint azt bárki gondolta volna. Nem csak az amerikaiak figyelik szüntelenül az égitestet, hanem rengeteg orosz, kínai, japán és európai távcső kémleli a világűrt, az amatőr csillagászokról nem is beszélve. A NASA bejelentése után pár héttel már megkongatták a vészharangot. A káosz azonban akkor még elmaradt, hiszen az utóbbi időben hetente jelentek meg olyan rémhírek, hogy egy aszteroida elpusztítja a Földet, így ennek sem szenteltek nagyobb figyelmet. Ekkor azonban egy Thomas Elsinger nevű német amatőr csillagász készített egy videót, amelyet minden közösségi hálóra feltöltött. Pár napon belül ez volt a youtube történetének leggyakrabban megnézett videója. Ebben tíz perc alatt érthetően, logikusan és racionálisan levezeti a közeledő veszélyt, amelyet Halálcsillagnak nevez el. A megfogalmazás természetesen teljesen hibás, hiszen nem egy csillag, hanem egy aszteroida készült elpusztítani a Földet, de ezt követően csak Halálcsillagnak hívták az emberek a közelgő veszélyt.

Ezután a káosz exponenciálisan növekedett. A NASA-t körbezárták, és tankokkal és fegyveres erőkkel védték. Mindenki azt hitte, hogy itt készül a túlélést biztosító űrhajó, de ez nem így volt. Az űrszervezet munkatársai sem tudtak arról, hogy nem ők a fő mérnökök, kutatók, fejlesztők. A NASA úgy gondolkodott – utólag bebizonyosodott, hogy jogosan -, hogy a fegyveres erők tudatába is eljut előbb vagy utóbb, hogy egy olyan épületet védenek a felfokozott, halálfélelemmel teli tiltakozók ellen, amely az ő életüket is képes lenne megmenteni. Minél közelebb kerül a becsapódás, annál inkább inoghatnak meg ezek az emberek, akik fegyvereikkel, tankjaikkal egyszerűen elfoglalhatják a földi űrközpontot.

Csak nagyon kevesen tudták, hogy nem egy űrbázis van, hanem több. Négyet építettek, arra az esetre, ha valami balul sülne el. Akik az igazi, vagyis a túlélésre alkalmas űrhajókon dolgoztak, teljes titoktartást vállaltak, illetve azt, hogy amint beléptek a bázisra, elfelejtik múltjukat, szeretteiket, barátaikat, és csak a célnak szentelik maradék életüket. Így került Marie is erre az űrközpontba. Bár az elméleti rész megvolt,az antianyagot egy űrhajóba beépíteni nem volt egyszerű feladat, így az utolsó hónapokat ő is a Japánban felhúzott bázison töltötte. A szabályok szigorúak voltak. Egyetlen telefonhívás, üzenet a külvilágnak, és lőttek az utazásnak, vagyis biztos halál várt a szabályokat megszegőkre. Ilyenre nem sok példa akadt, de volt olyan apuka, aki telefonhívással szerette volna megnézni újszülött gyermekét. Azonnal lefülelték, és már másnap kitették a szűrét. Természetesen nem hazaküldték, hiszen ilyen ekkora  rizikót nem engedhettek meg maguknak. Tulajdonképpen életfogytig tartó börtönre ítélték.  Azért nem halálra, mert az már biztos volt.

Idővel kiderült, hogy az aszteroida nem fog becsapódni a Földre. Ezt először a NASA adta hírül, de természetesen senki sem hitt nekik. Azt gondolták, hogy ez nagyon gyenge elterelése az igazi problémának, egyfajta hangulattompítási akció. Pedig tényleg ez volt az igazság. A Halálcsillag útvonala nem keresztezi a Földét, ugyanakkor ez a lényegen nem sokat változtatott a dolgok menetén. Egy szupernóva ugyanis akkor is veszélyt jelent a földi életre, ha csupán 25-30 fényévnyire van a bolygónktól. Ilyen távolságból annyira erős a kozmikus és az elektromágneses sugárzás, hogy az élővilág jelentős része elpusztul. A tömeges kihalás oka az a nagyfokú röntgen és gamma sugárzás, amely a Föld légkörét éri. Kiderült, hogy a Halálcsillag 10 fényévnyi távolságra lesz tőlünk, vagyis a halál így is úgy is biztos, csupán a haldoklás mértéke nyúlik el a minimálisról egy kicsit hosszabbra.

Amikor kiszivárgott a hír, hogy a becsapódás elmarad, rengetegen bunkereket kezdtek építeni, hogy a június 4-ei katasztrófát legalább minimális eséllyel túléljék. Elméletileg ez volt az egyetlen módja az életben maradásnak a bolygó elhagyásán kívül.

Marie már félúton járt, amikor bekapcsolta a tabphoneját. A CNN ment rajta, élőben jelentkeztek, mint az utóbbi időben mindig, 0-24 órában.

“Sikeres volt a NASA elleni fegyveres támadás, ismételjük, sikeres volt a NASA elleni fegyveres támadás! Ismeretlen rendfenntartók és a feldühödött nép ezekben a percekben vette be a NASA űrközpontját, hogy helyet követeljenek maguknak az exobolygókra tartó űrhajók fedélzetén. A kedves nézők miatt definiáljuk ezt a fogalmat: extraszoláris bolygóknak, vagy röviden exobolygóknak nevezzük azokat a bolygókat, amelyek naprendszerünkön kívül, vagyis idegen csillagok körül keri… Úristen, ezt veszitek? – kérdezte a műsorvezető hölgy, akinek a hangjában alapjában véve is félelem volt, de amikor meglátta a képsorokat, elakadt a szava, és rémültté torzult az arca. Egy nagy robbanás rázta meg a helyszínt, és tisztán kivehető volt, hogy egy űrhajó égni kezd, majd rádől az emberekre. Ekkor megszakadt az élő adás, és a stúdiót kezdték mutatni.

Ekkor Marie kikapcsolta a gépét. Talán már sohasem lesz rá szüksége. Ha minden floppul megy, akkor esetleg az új bolygón használhatja majd kommunikációra. Egy antenna segítségével ugyanis leküzdhetők voltak a nagyobb távolságok is, és csatorna nyílhatott a három bolygó között. Ahhoz még azonban nagyjából 378,02 billió kilométert kell megtenniük. Nem kevés.

Az ezer ember hat űrhajóba osztották be. Sokan azt gondolták, hogy randomszerűen, de Marie tudta, hogy ez hülyeség. Két űrhajó ment antianyaggal, kettő napvitorlával, kettő pedig a Shawyer féle hajtóművel. Az űrhajók kétféleképpen voltak berendezve. Egyik részét képezték a hibernált élőlények. Ez volt a nagyobb hányad. Nem csak a szerencsés felső ezer egy jó része utazott így a hosszantartó útra, hanem állatok, növények is voltak, valamint embrionális állapotban levő homo sapiensek. Ez utóbbi azt a célt szolgálta, hogy az esetleges kolonizáció után gyorsabban lehessen benépesíteni a bolygókat. Az élelmiszer és vízraktár egy nagy része is fagyott állapotban volt. A mérnökök úgy tervezték, hogy a kabinok csak akkor élesztik fel az embereket, amikor az űrhajó leszállt egy gravitációval rendelkező bolygón, amely hasonló légkörrel rendelkezik, mint a Föld. Ezután következik a gyarmatosítás második szakasza, vagyis a növények és állatok kiolvasztása, illetve az embrióállapotban levő egyedek nőkbe való beültetése. Erre a technika már adott volt. Pár hónap terhesség után már jöhetnek is az utódok. A harmadik fázis természetesen a bolygó felfedezése, valamint a civilizáció alapköveinek lerakása volt. Több millió terabájt anyagot vittek magukkal az űrhajók. Ez egyrészt az eddig ismert emberi kultúrából állt (festmények, könyvek, versek szobrok, különböző nyelvek), valamint olyan információkat is tartalmazott, hogy hogyan kell tüzet csiholni, miért esik az eső vagy hogyan kell burgonyát termeszteni.  A vallást a Földön kívánták hagyni.

Az emberek kis része úgy kapott belépőt a túlélésre kitalált űrhajóra, hogy való időben és térben ott kell lenniük; őket nem hibernálták le. Minden hajón négy család kapott helyet, akiknek az volt a dolguk, hogy figyeljék a műszereket, adott esetben űrsétára menjenek, ha valamit meg kell javítani, valamint egy olyan generációt hozzanak létre, amely segítség lehet az éppen ébredő hibernáltaknak. A családfők asztrofizikusok, mérnökök voltak. A négy fős családok egy kisfiú és egy kislánnyal rendelkeztek, és nem titkoltan az volt a fő cél, hogy a különböző családok gyermekei szaporodjanak, új családot alapítva ezzel. A cél az volt, hogy olyan utódoknak adjanak életet, amelyek továbbadhatják a tudásukat: a saját utódaiknak, vagy amennyiben megérkeztek az úti célhoz, azoknak, akik akkor ébrednek. Az út ugyanis még így is több emberöltőn keresztül tarthat, és ez alatt sok minden történhet. Elromolhat egy hajtómű, gond lehet a hibernáló kamrákkal. Ha nyugalmasan telik az út, akkor folyamatosan okosították magukat. Ezzel egy megoldatlan kérdésre találhatnak választ a kutatások során, amely felgyorsíthatja az utazást, esetleg feltalálnak olyan ellenszert egy betegség ellen, ami addig nem létezett. A legfontosabb persze, hogy figyelemmel kísérik a kabinokat, az űrhajó műszereit és a végtelen világűrt.

Marie Fontana eldönthette, hogy melyik kategóriába szeretne tartozni. Tehette ezt annak ellenére, hogy nem rendelkezik sem gyerekkel, sem családdal, de úgy gondolták, az ő tudása kincs lehet a későbbiek folyamán is. A legjobb megoldás az ő klónozása lett volna, de ez a technika még nem volt kiforrott. Marie végül egy köztes megoldást választott. A kezdetekben, vagyis amikor az antianyag-meghajtású űrhajó kijut a világűrbe még testileg és lelkileg is ott lesz a műszerek fölött, de aztán hibernálják. Viszont nem addig, amíg a többieket, hanem pár évvel korábban olvasztják ki, hogy előkészítse a kolóniát a landolásra.images

Kis zötykölődés zökkentette ki Mariet a liftutazásból. Megérkezett a legfelső szintre, vagyis oda, ahol az űrhajó bejárata volt. Innen még szebb volt a kilátás. A Japán partokat látta, a kék eget, a gyönyörű tengert; most először félelem és aggódás lett úrrá rajta. Mi van, ha minden munkája felesleges volt, és perceken belül felrobbannak. Az vigasztalta, hogy akkor is van még öt űrhajó, akik megpróbálhatják.

Az űrhajó összetételét úgy határoztak meg, hogy minden hajón legyen orvos, mérnök, fizikus, pszichológus, asztrofizikus és elektromérnök. Az ötös számú hajó összetétele más volt. Nem volt titok már az elejétől, hogy lesz egy úgynevezett VIP hajó. Marie számára a VIP jelentése mindig is más volt. Számára egy idegen bolygó benépesítésére induló űrhajón egy orvos vagy mérnök lehetett volna VIP, vagyis Very Importent Person. A VIP űrhajó mutatta meg leginkább, hogy megérdemelte a bolygó a pusztulást. Itt a nagy államok elnökei, miniszterei, valamint a világ leggazdagabb emberei kaptak helyet. Ez volt az egyetlen űrhajó, amelyre a NASA nem saját maga osztotta be az embereit. Az USA elnöke például nem bízott senkiben, és a saját orvosát akarta az űrhajóra. Viszont minden elnök nem hozhatta magával az orvosát, ezért a világ 20 legnagyobb, legbefolyásosabb államának vezetői mindegyike hozhatott valakit maga mellé. Volt, aki a feleségét választotta, de olyan is, aki inkább az asszisztensét vagy a pszichológusát vitte magával. Ezen az űrhajón a nem hibernáltak feladatainak többségét más, kisebb országok vezetői látták el. A legnagyobb biztonsági intézkedés ennél a hajónál volt, annak ellenére, hogy Kínából startoltak egy olyan területről, amelyet semmilyen földi járművel nem lehetett megközelíteni, de légi járművel is csak egy bizonyos fokig, ugyanis azonnal lelőtték az illetéktelen betolakodókat.

Steve nyitotta ki az ajtót. Vele már találkozott Marie, teljesen normális pasasnak tűnt, nem olyannak, mint akit 8 milliárd ember közül választottak ki. Ők voltak a Santa Marian az élő stáb. Az űrhajónevet Marie választhatta meg, így ő azonnal Kolumbusz Kristóf híres hajója után nevezte el az antianyag hajtású egyes számú űrhajóját. Volt ezen kívül Hope, VIP és Independent nevű is. A többire nem is emlékezett.

 – Készen áll, hölgyem? – kérdezte a magas, vékony csontozatú férfi, miközben udvariasan betessékelte Mariet a hajóba.

– Erre nem lehet eléggé készen állni – mosolygott a nő, de látszott, hogy nagyon zavarodott.

– Meglátja, minden rendben lesz!

Remélem, Steve.

Steve gyorsan körbevezette, és bemutatta a többieknek. Ők azok, akik bár meghalnak az utazás során, tovább fognak élni az űrhajóban. Azért áldozták fel az életüket, hogy mások éljenek, illetve, hogy ők egy kicsit tovább élhessenek.

– A kabinját előkészítettem. Most már mindenki alszik – mosolygott.

– „Alszik” – ismételte meg Marie, miközben idézőjellel toldotta meg mondanivalóját.

– Ha minden jól megy, ők már az új bolygón ébrednek fel.

– Sok mindennek kell ahhoz jól mennie.

– Azért vagyunk itt, nemde?

– De. Valóban – Marie értékelte Steve optimizmusát, ő sosem tudott ennyire hinni valamiben.

– Még hét perc, addig ha gondolja, üljön le, kér egy kávét?

– Az jó lenne! Ha balul sülne el valami, legalább kávéztam egy jót – mosolygott, de azonnal abbahagyta, amikor észrevette a férfi rosszalló tekintetét.

– Nem lesz gond, fogadok önnel.

– És hogy hajtja be, Steve? – kérdezte még mosolyogva, de gyorsan belátta, hogy ez morbid vicc volt. Amikor ő felébred, ha felébred, akkor Steve már halott lesz, valószínűleg a gyerekei is.

– Behajtom – Steve még jobban mosolygott, cseppet sem gondolkodott el azon, amit Marie szavai jelentettek. – Remélhetőleg ön az unokámmal fog felébredni. Ígérje meg, hogy hozzámegy feleségül!

– Miért is ne – kacagott fel Marie, miközben megkapta a kávéját. – Ha ezen múlik, családot is alapítok vele.

– Kezet rá!

Steve és Marie kezet fogtak, amelyet Zoe, a férfi felesége vágott ketté, ezzel szentesítve az esküt.

– De most gyerünk! – zárta rövidre a nő. – Mindenki a helyére!

Marienek semmi feladata nem volt, csupán ülni, és figyelni, mi történik. Megitta a kávéját, majd bekötötte magát a székbe. A szimulátorban ezerszer végig zongoráztak mindent, és egy kivételével mindig sikeres volt a felszállás. Ujjgyakorlat volt csupán. Marie összerezzent, amikor az űrhajó turbinája működésbe lépett. A szimulátorban ez rezzenéstelen volt. Tudta, hogy nem lesz olyan élménye, mint az eddig űrhajósoknak volt; semmi robaj a feneke alatt, csak több G gyorsulás, majd a végtelen világűr.

daedalusz0aksNéhány másodperc múlva érezte, hogy elemelkednek a talajtól, majd egyre gyorsabban távolodnak a földtől. Nem sokkal később átszakították a légkört, és a fekete ürességben találták magukat. Minden rendben ment. Túlságosan rendben. Az űrhajó pályára állt, majd néhány perc múlva állandóra csökkent a sebessége. Eddigre már életbe lépett a mesterséges gravitáció. Ez volt a legkönnyebb módja annak, hogy a súlytalanságot kiküszöböljék. Ha egyáltalán nincs gravitáció, amely a testükre hat.

Marie kikötötte magát, majd ment egy kört a műszerek és hüledező emberek között. Az irányítópultot úgy alakították ki, hogy egy nagy ablak legyen, amely panorámát nyújt az ott ülőknek. Nem messze a holdat látta, épp a mellett haladtak el. Armstrong jutott eszébe, majd Kolumbusz és Magellán. Lehet, hogy ő is egy új világ első képviselője lesz? Nem tudhatta, de ebben reménykedett. Értelmet nyert minden.

– Marie, készen állunk, ha gondolja – észre sem vette a nő, hogy Steve mellé állt.

– Rendben – jelentette ki sztoikus nyugalommal a nő, miközben az űrt figyelte.

– Nem sietünk sehova, nyugodtan gyönyörködjön, csak gondoltam, szólok, hogy mi készen állunk.

– Én is készen állok – mosolygott magabiztosan, először a nap folyamán. – Készen állok.

VÉGE

 

 

A novella sajnos nem került be a legjobbak közé.