Velencei ál-arc

“- Nem kell csomagolás, ugye? – Damien megfordult, majd azt hitte, rosszul lát. Lili nem volt már a háta mögött. – Lili? – kérdezte félhangosan, hátha választ kap, de nem volt válasz. Pár métert tett jobbra, majd pár métert balra, de sehol sem látta a lányt.

– Uno momento – mondta hirtelen olaszul, majd otthagyta az értetlenül szemlélődő nőt.

Damien megtett tíz métert a hídon, miközben egyre hangosabban kezdte Lilit szólítgatni. Miután ebben az irányban nem járt sikerrel, elindult a Rialto másik vége felé. Először attól félt, hogy hülyének nézik az emberek, ha ordítozik egy turisztikai látványosság közepén, de egy-két perc elteltével már teli torokból kiabálta szerelme nevét. Válasz azonban nem jött. Hol a francban lehet? – gondolta, majd elővette a mobilját. Tárcsázni kezdte Lili számát, majd várt. Először néma volt a telefon; nem csengett ki, de nem is volt foglalt. Damien lerakta, majd ismét hívni kezdte. Nagyjából 15 másodperc csend után Lili hangpostája jelentkezett. Először kinyomta. Fogalma sem volt, mit mondhatna. Aztán elgondolkodott. Lili biztosan szórakozik valahol, esetleg látott valakit, esetleg egy ismerőst, és vele beszélget valahol nem messze. De miért kapcsolta ki a telefonját? Így hitelesebb talán, gondolta. Ismét tárcsázni kezdett. Mivel ismét nem csöngött ki a telefon, ezért megvárta, amíg a hangposta jelentkezik, majd a sípszó elhangozta után beszélni kezdett:”